Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Zalán Tibor: Kényszerlesállás (vers)
Zalán Tibor Kényszerlesállás Fantáziálások Sz. D.-vel Karcsún, ezüstárban remegve, mint a nagy egzotikus repülök, a költő leszállt az égre Szétnézett könnyedén »hát ilyen, ha nyár van« azután elszomorodott kicsit, felkavarodott egy régi sora Hol marad a földszint, a tejillatú! — nyilván így lehetett Mert nem voltak itt illatok, de voltak pipacsok rengeteg közöttük jár majd derékig énekelve Gizi később hagyd! még csak hiányzik az illatár Árvák vagyunk árvák, ugye, drágám! így a költő, tűnődve, lassan, ha már leszállt Hogy nem kísérte árnyék, olyan volt neki, mintha nem is lenne járás, roppant kerengő futószőnyeg forgatta a Nagy Rendszerek felé Most mindent felismert az életéből : mennyit tévedett----------de felismerte azt is nyomban ezek a tévelygések emelték Kolozsvár fölé, túl a Házsongárd meleg dombján A magányt érezte-e soknak vagy a fényt a fénypászmák közül előszivárgó töm(j )éntelen szer etetet Kezdte furcsán érezni magát Az unalom tör így, valahogy ennyire orvul az ember fiára, és bár a tollat szenvedelmesen útálta, tolira vágyott rá hirtelen Hagyjunk egy csöpp időt gyarlók, mi, amely alatt meg tudjuk szokni De csak angyaltollak kerengtek a súlytalan harangszóval; madaraknak csak emléke lebeg föl erre a tájra Fekete űrbe dübörögtük magunkat isten veletek virágok felhők madarak szférák Cipője orrával megböködött egy ködcsomót »ideje lenne tovarepülni innen, csak a kiterjedések lettek mások — gondolta — *' 5 valaki lenyelte a repülőterek felkavaró énekét« De mégsem repült tovább, még elüldögélt egy darab végtelen időre ott; a többi pedig már igazán — és megoldhatatlan Itt fekszik a madár véglegesen kiterjesztett szárnnyal Istenem! 80
