Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Vargyas Lajos: Hősök birkózása a magyar és keleti hagyományban
Vargyas Lajos Hősök birkózása a magyar és keleti hagyományban jL JL. magyarság körében írásos följegyzések, képi ábrázolások és szóbeli hagyományok őrzik a csodás hősök birkózását ellenfeleikkel. Botond küzdelmét a bizánci óriással a Képes Krónika tartotta fenn. Szent László küzdelmét a leányrabló kunnal már nemcsak a Képes Krónika és a Thuróczi-krónika szövege mondja el, hanem számos könyvbéli és templomi ábrázolás is fenntartotta. A mesehősök birkózását pedig, amint egymást térdig, derékig, nyakig verik a földbe, csak a mesélők szóbeli — de máig élő — hagyományából ismerjük. Ennek a sajátos elképzelésnek igen széles körű és gazdag hagyománya él Keleten szkítáktól török—mongol népeken keresztül perzsa miniatúrákig. Hogy az összefüggést világosan lássuk, meg kell ismerkednünk a keleti képek és főleg a szövegek anyagával. Minthogy ezekben is különböző fejlődési fokok állapíthatók meg, igyekszem azok szerint csoportosítva tekinteni át a keleti anyagot, s a megfelelő jellegzetességek szerint kapcsolni hozzájuk a magyar hagyományelemeket. Úgy látszik, az a legrégiesebb formája a küzdelemnek, amikor a hősök, akiknek meg kell küzdeniük egymással, már eleve fegyvertelenek, vagy nem is kísérlik meg fegyverrel küzdeni birkózásuk előtt. Ilyeneket jegyeztek föl az Altaj hegységtől északra, az abakáni tatárok, másként hakasszok közt. A kilencéves Kara Pan arcul csapja ellenfelét. Erre leugranak a lóról, hét napig birkóznak. A hetedik nap után fölemeli ellenfelét a fekete földről, egészen az égig emeli, majd megforgatva földre zúdítja. Egy másik énekben Altyn Mergán lerántja az erős hőst lováról. Ekkor csípőn ragadják egymást, és hét napig, kilenc napig küzdenek. A következő idézet már jelzi ennek a küzdelemnek mitikus méreteit. „Mindketten leugranak a lóról. Egymásnak estek. Csípőn ragadták meg egymást. Fejüknél és galléron ragadták egymást. Birkózott a két hős. Remegett belé a fekete föld, remegett az égbolt.” Még részletesebb és még mitikusabb a következő ének-részlet. „Leugranak a lóról, ledobják páncéljaikat. Birkóznak. Csípőn ragadták meg egymást. Ide-oda hajolva küzdöttek. Mint vad csikók nyerítettek. Előre-hátra hajolva birkóztak. Mint ifjú tinók bőgtek. Ahova kezükkel nyúltak, kitépték egymás húsát. Hét napig küzdöttek, földre sohasem estek. Kilenc napig küzdöttek, porba sohasem hullottak. Lábaikkal taposták egymást. Az égnek támaszkodó vas hegyhát lapos síksággá omlott össze. Az ég sátora alatt a szárnyas madár nem volt képes tovább fészkében maradni, a fekete föld tetején a karmos állat nem maradhatott barlangjában.” Évek telnek el, a hősök lefogynak, végre az ellenfél gyengülni kezd. „Keveset járt lábon, sokat támaszkodott tenyerére.” Végül a hős megragadja, fölemeli a magas ég mentén, és lezúdítja a földre. Majd hat helyen széttapossa gerincét. Itt már a páncél ledobása valami fegyveres hőst állít elénk, de sem fegyverrel való párviadal nincs benne, s az ellenfelet sem fegyverrel öli meg a győztes. Van olyan ének is, ahol a hároméves hős birkózik a „Hattyúasszony”-nak nevezett szörnnyel, s az egész világegyetem megrendül. Az égi Kudaik három napra felfüggesztik a küzdelmet, hogy megerősítsék a földet és eget, amely nem bírja ki ezt a szörnyű rázkódást. De legtöbbször nem is kell széttaposni az ellenfél gerincét: maga a földrezúdítás is megöli, mint az első idézetben is láttuk. 61
