Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Vissza az autópályára. Achtung, Panzersverker! Nem volt szerencsénk hozzájuk.

Később át a Südelbén. Hatalmas uszályok — itt már látszott valami a város vízrendszeréből. Wilhelmsburg felé, a Shell-finomítók közelében láttunk benzint 55-ért. Eső után köpönyeg.

Fölmentünk a motel vendéglőjébe; leszúrtam 20 pfenniget, hogy fölhívhassam Torony Jánost. Ám ez már más mese; engedtessék meg kitérnem rá.

Idill Torony

Jánoséknál, továbbá Torony János kálváriái Délkelet- Európában

Ádámtól és Évától kell kezdenem.

A Szerb írószövetség és PEN-Club minden októberben nemzetközi író-giccs- parédét rendez, Belgrád fölszabadulásának évfordulóján. Előre megadott témára mindenféle okos beszédek hangzanak el, ám az irodalom nem lesz tőlük se jobb, se rosszabb. Különben is úgy vélem — megírtam már valahol —, hogy aki szereti az irodalmat, művelje (vagy írással, vagy olvasással) és ne fecsegjen róla. Prücsök- herélés, zabhegyezés.

1971-ben jómagam is benne voltam a hazai küldöttségben. Szolgálati útlevél, hálókocsi oda-vissza; itthon is adtak utazó-csekket, ott is kaptunk 100 dinár napidíjat (a dinár vásárlóértéke akkoriban kb. háromszorosa volt a lejének), mindezeken kívül voltak kapni való pénzeim az újvidéki lapoktól.

Este indultunk, reggel érkeztünk meg egy elhagyatott állomásra (Beograd- Dunav). A szerb PEN-titkár (Puvacic), fináncminiszterével együtt, várt bennünket, taxiba ültetett, és elvitt a Metropol Szállóba. Bejelentkezés után leültünk az előcsarnokban. A két román kolléga franciául beszélt; Puvacic törte a franciát, megvallotta, hogy az angollal jobban boldogul. Ekkor ajánlkoztam tolmácsnak. Hát először is: három egyágyas szoba, á 146 dinár (ezt ők fizették), reggelivel. Az egyheti napidíjat azonnyomban ideadták. Kollégáim megjegyezték, hogy szeretnének még három napot ott tölteni. Puvacic nem szólt semmit, de másnap, amint hazatértünk a csatangolásból, a szálló kapujában türelmesen várt a fináncminiszter, s még kezünkbe nyomott 300-300 dinárt.

Puvacic aztán bocsánatot kért; mennie kell a röptérre, újabb vendégeket fogadni. Meghagyta a PEN telefonszámát s egy nyomtatásos lapot a heti programmal. Azzal távozott.

Másnap kezdődött az értekezlet a szakszervezetek székházában. Volt fülhallgató, fordították a beszédeket, angolra, oroszra, németre, franciára. Egyet-kettőt meghallgattam, de ott sem találták föl a spanyolviaszt, hát szünetben angolosan megléptem.

Időközben, némi késéssel, befutott Újvidékről Ács Károly, a Híd szerkesztője. Egyik román kolléga — szívbajos volt állítólag — megkért, hogy Karcsival vitessem haza, rosszul érzi magát (állítólag, mondom, mert azért a vodkát s a vinjakot — szerb konyakot — szorgalmasan vedelte). Egyébként a szerbek mindannyiunkat megdobtak — a szálló portásánál várt ránk — egy üveg sligovicával meg egy rakásnyi nyomtatvánnyal. A kétféle ajándék további sorsa elképzelhető.

Másnap már csoportokra oszlott a 40-50 főnyi társaság, különböző, magasröptű irodalmi témákat megtárgyalandó. Egyikbe bekukkantottam, de ott is hagytam hamar. Mentem városnézőbe. — A magyar küldöttségből Dudás Kálmánnal

31