Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Erikék még sehol; fogadom, hogy Ági szappant vásárol megint, mint minden városban. Addig megnézem a Sankt Sebaldot. Elég szép, XIII. századi épület; végső formájában (XV. sz. vége) gótika és korai román keveredik. A háborúban 43 és 45 közt súlyosan megrongálódott; 1957-ben „ceremoniously opened”. Szép hangú orgonáján egy kislány skálázik, hosszan kitartott hangokkal.

Este 6. ó. 20-kor már a nümberg—würzburgi autópályán rohanunk. Következő állomás Bamberg. Futtában megpillantjuk a Rajna—Majna—Duna-csatornát, persze, hogy nem látunk semmit. Különben is párás a levegő, és nyilván későre fogunk Bambergbe érni. Kis amerikai terepjáró jön szembe, tejfölösszájú katonákkal; a kocsi orrán: Hill Billy. Édes ami közvetlenség.

Kilenc óra tíz, mire Bambergben lecövekelünk egy vendégfogadóban (útlevelet, igazolványt senki se kér); a szoba kétágyas, én a fölfújható matracon fogok aludni. 21 márka ez a szoba a Wunderburgban, reggelivel együtt. — Sétára indulunk. Nagy-nagy kisváros, ilyenkor már teljesen kihalt, csupán hűtőkocsik száguldanak szédítő sebesen a keskeny utcákon, és néhány tizenéves szaladgál robogón, életveszélyesen, úttesten, járdán kergetődzvén. Akkor még nem vették át a szép olasz szokást: egy-egy ilyen tihanc (saját szóalkotás: tizenéves + suhanc) kiragadja a táskát a gyanútlanul sétálgató külföldi hölgy kezéből, azzal illa berek, nádak, erek. — Hát ezt megúsztuk. Sőt, mi szereztünk szuvenírt, ti. Lady Scarlett képét, minthogy minden kocsi ablakában ott volt a reklámcédula: Mustafa Nachtklub: Die Weltsenzation: Lady Scarlett mit ihren Tiegerkatzen (nyitva

9-től 3-ig). A Lady összöltözéke egy fűzős csizma. Ágival összeszedegettük a fényképeket, s küldtük haza, barátainknak barátságból, nem barátainknak meg- botránkoztatás okán.

És élveztük az áldott bajor humort. Minden egyes porcelánüzlet kirakatában gumielefánt, körötte összetört edények. És Erik tönkretett bennünket a Bamber- ger-viccel, hogy aszongya, már nemtomkinek volt egy Bamberger nevű osztálytársa; a tanár rászólt a nemtomkire: mért nem fér a bőrében. — Tanár úr, Bamberger azt mondta, nyaljam ki a seggét. — Mire a tanár: Bamberger, Bamberger, majd kinyalom én a te seggedet!

Tízkor otthon ülünk a csapszékben, Erikék sör, én bor társaságában, és — hadd tudja meg az utókor, ím, a bizonyság Isten előtt: Ági megverte kaláberben édesegy szülőatyját. Tudni kell, hogy a kalábernek nagy hagyományai vannak mind a családban, mind irodalmi berkekben; Erik évek óta grafikont vezet; tudtommal az országos bajnok Bajor úr, Erik a második helyezett. Évekig próbált rábeszélni, hogy megtanuljam e nemes játékot, sikertelenül. Nekem, már a kanaszta is eléggé bonyolult volt, s egy (jobb kifejezést nem találok) hisztériás időszakban rettenetesen kanasztáztunk Forróékkai, de úgy, hogy pl. szombat estétől vasárnap délig; aztán elmaradt ez is, azt hiszem, már nem is tudnék játszani. A kaláber, úgy tetszik, családi vallás (volt?) Erikéknél, de én nem voltam kapható. A sakkal is így vagyok: tőlem győzzön az ellenfél, ha élvezi, rajtam ne múljék.

No s a szomszéd asztalnál kövér bajorok (a ser hizlal!) vedelnek, csapkodják az asztalt (szintén kártya), fogdossák a tulaj feleségének kövér — nem is kövér: muraközi — tomporát, pajzán megjegyzések kíséretében {Arsch, ezt hallani legtöbbször); egyikük megpróbálkozik egy idegbajos viccel ( — Miben hasonlít a fajdkakas? — Mindkét lába egyforma, különösen a bal) — nem értik, hol kell itt röhögni.

25