Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

szakmai — simítások autókérdésben, egy szállodaszobában, Erikék ott nyaraló rokonainál. Olajcsere stb., mint fönnebb. Itt, tizenkét kilométerrel Bors (a vám) előtt enyhén belénk állt a frász a kétszáz könyv miatt. Bár a Kriterion adott papírt, Kolozsvárott nem ártott volna némely pecséteket szerezni rá, de ez objektív nehézségek miatt elmaradt. Végül megtudtuk vendéglátóinktól, hogy az a bizonyos X. elvtárs, akinek a titkárjának a titkárnője stb. — Félix-fürdőn nyaral. Pazar szerencse. Erik azonnal dedikált neki egy kötetet (később eszébe jutott, hogy adott már Bukarestben), és fél kettőkor elindultunk azzal, hogy ha fönnakadás lesz, visszatérünk Félixre.

A határon szórakoztunk. Kiderült, hogy nincs külön román és külön magyar vámvizsgálat; hetenként fölváltva végzik. Éppen a románok voltak soron. Áginak a sokévi átlagnál pocsékabb útlevélképét a szolgálatos határőrtiszt percekig vetette egybe az eredetivel. (Én már Bukarestben megjósoltam, hogy ilyen fényképpel nem engedik ki az országból.) Aztán jött a douanier, a finánc. Megnézte a vezetőülés melletti irattartót, fölnyittatta a motorház födelét, a csomagtartóból szimatra kivétetett egy bőröndöt (pechje volt: Erik gatyái meg egy ronda mázas cserépbögre hevert ott ártatlanul), megkérdezte, hová megyünk, mire Erik azonnal a nagyágyúval állott elő: — Oslóba. írók vagyunk, meghívtak. — írók? És mit írnak? — Hát, ezt meg azt. — Igen? és amazt is? — Igen, amazt is. Kezdtek föltekinteni ránk. No meg a Volgára. — Ez bizony sokat megeszik Oslóig. — Bizony. Meg vissza.

Ezzel érzékeny búcsút vettünk, és átgurultunk Magyarországra.

— Az út rosszabb — jelentette ki nemsokára diadalmasan Erik. Következésképp: Magyarországon az utak rosszabbak.

A falvak pedig giccsesebbek. Bárándon olyan tulililákra mázolt házak között hajtottunk el, hogy többszínnyomású falvédő-kiállításon éreztük magunkat. Ja, tehát ez a kispolgári giccsvilág a Kánaán. Köszönjük szépen.

Ráadásul a KRESZ. Ágival stafétában kellett fölolvasnunk, torokfájásig. Én hősleg szopogattam a Faringoseptet, Ági azonban nem volt hajlandó ily mélyre süllyedni. A KRESZ irtóztatóan szórakoztató olvasmány, csak kevés kell belőle, mint a nyilallásból. Betühegyen rágtuk át magunkat, amíg megtudtuk, hogy

— példának okáért — Magyarországon tilos a saroktolatás (nálunk nem, vagy hogy mit kell tennie a vezetőnek, ha ijedős marhával (nem emberrel, jószággal) gyűlik meg a baja. De ma már a marhák sem ijedősek, az egészet nyilván csak a mi derülésünkre találták ki.

így haladtunk, Berettyóújfalu—Püspökladány—Kisújszállás (Petőfi!)—Kenderes (ellentengernagy!)—Szolnok—Cegléd—Budapest iránt. Egyszer a KRESZ is véget ért, akkor Érik kárpótlásul Ladányi-versekkel szórakoztatott. Hogy aszongya:

Istenke, áldd meg a magyart, adj néki vaddisznó-agyart

és hasonlók. Azután Battonyával ölt bennünket. Neki minden helység Battonya volt, mélyen be Németországig. Én, hogy hárítsak, Voralberget szedtem elő.

— Ni, egy újabb Battonya! — Dehogyis, ez Voralberg! — Mindennek Ági itta meg a levét.

Egyszóval, a szerencsés határátlépés fölszabadította a lelkeket. Ági kijelentette, hogy a hatvan nap lejárta előtt — ennyi időre engedett el a felsőbbség külországi

8