Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Tóth Ágnes: "… mindent csináltak, amit nem köllött vóna” (Valuch Tibor: Rekviem a parasztságért)

. mindent csináltak, amit nem köllött vóna”

Valuch Tibor: Rekviem a parasztságért

Jól érzékelhető módon, az utóbbi évtized társadalomtörténeti kutatásaiban egyre nagyobb teret és hangsúlyt nyertek a regionális vizsgálódások. Elég csak azokra a dokumentumfilmekre, szociográfiákra, történeti vagy szociológiai munkákra gondolnunk, amelyek egy-egy tájegység, falu vagy még kisebb közösség életének, évtizedek óta lefojtott gondjainak föltárására, vagy a helyi társadalmaknak a nagypolitika kihívására adott válaszainak bemutatására vállalkoztak.

Ezeknek a műveknek ma már nemcsak a kulturális életben való jelenlétét, de a szakmai teljesítményeken túlmutató jelentőségét sem lehet elvitatni. Már csak azért sem, mert itt és most a magyar társadalomnak történelem kikényszerítette szüksége és esélye: reális ismereteken nyugvó, manipulálatlan ön- és helyzetismereten alapuló valóságos önértékelés kialakítása.

Az 1945 óta eltelt időszak társadalmi és politikai valóságával való szembesülés nem kerülhető meg. Azt kinek-kinek magának, s a társadalom különböző csoportjainak is el kell végeznie. Ehhez a szembesítéshez, s a valóság föltárásához járul hozzá Valuch Tibor is, aki könyve előszavában a következőképpen ír munkája céljáról: „Erdei Ferenc a harmincas évek végén fogalmazta meg azt a kérdést: mi legyen a parasztból? Ő akkor a felemelkedés útját a tanyás mezővárosok keretei között végbemenő polgárosodásban látta. Jelen munka — a Kalocsától délkeleti irányban, 12 km távolságra fekvő Homokmégy község példáján — arra próbál választ keresni, miért nem valósulhatott meg a polgárosodás? Mi lett a parasztból, s hogyan lett az, ami?”

A kutatás középpontjában az ötvenes—hatvanas évek fordulóján végrehajtott erőszakos kol- lektivizálási hullám, a polgárosodó paraszti társadalom teljes szétverése s az ennek hatásaként napjainkig tartó eróziós társadalmi folyamatok állanak. Ennek pontos megértéséhez nyújt jó hátteret az első részben fölvázolt táj- és településtörténet, amely nemcsak a háborút követő évtizedekben kikényszerített mezőgazdasági nagyüzemek szervetlen, a magyar paraszti társadalomtól idegen voltára, de a korábbi évtizedek fejlődési tendenciáinak fölvázolásával rámutat azokra a nem csupán ideológiai, de gazdaságossági szempontokat is figyelembe vevő lehetőségekre, amelyek még 1945 után is — igaz, korlátozott módon — léteztek.

Meggyőződésünk szerint éppen ezeknek a tradícióknak, visszaszorított, ám továbbra is élő paraszti törekvéseknek köszönhető, hogy a magyar falu nem aludta át 1956-ot, s nem is oly módon múltak el fölötte történelmi vihar napjai, mint az a közvéleményben — máig is téves módon — él. Nemcsak e könyv lapjain fölsorakoztatott dokumentumok és visszaemlékezések, de más kutatók eredményei — s dokumentumfilmek egész sora — is bizonyítják: tarthatatlanná vált ama 30 éve fennálló sommás ítélet, amely egyrészt abban marasztalta el a magyar falut, hogy ott 1956-ban nem történt semmi, míg a másik véglet szerint mértéktelen büntetéseket róttak ki a tanácsi vezetőkre, függetlenül korábbi viselkedésüktől, szereplésüktől.

Természetesen az eddigi, illetve folyamatban lévő kutatások még nem tárták föl megnyugtató módon 1956 s a magyar falusi társadalom viszonyát sem, ám eddigi ismereteinkből is annyi bizonyosnak tekinthető, hogy ama rövid idő alatt is több periódust, szakaszt lehet megkülönböztetni aszerint, hogy az egyes időszakokban mely rétegek milyen törekvésekkel léptek a falu társadalma elé. A megnyílni látszó lehetőségekkel, a falvaknak magukra maradottságuk rövid ideje alatt, újra nem volt módjuk élni, s az ezt követő stabilizációs időszakban a visszarendeződés is viszonylag gyorsan megtörtént.

1958-ra a hatalmi gépezet már pontosan úgy működött, ahogyan az 1956 októberi összeomlás előtt. A „közjó érdekének képviselete mi vagyunk” típusú hamis tudat jegyében, az apparátusbeliek nagy része, közöttük is elsősorban az „agrárproletár mentalitásúak” szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a lehető legjobban szolgálják nemcsak a falu, hanem az egész társadalom érdekeit. Bár a jegyzőkönyvek és határozatok nagyon ritkán érintették a lakosság érdekeinek érvényesítéséért folytatott tevékenységet. Annál gyakrabban hangsúlyozták a tömegekkel és tömegszervezetekkel való kapcsolatok fontosságát. Hasonlóan kimaradt a — helyi — politikaformáló tényezők közül a lakosság elemi igényeinek figyelembevétele. A hatalom és az emberek közötti kapcsolat, a rendszer által biztosított keretek között igen egyoldalúnak bizonyult. Míg a helybeliek véleményére a legkevésbé volt kíváncsi — a passzív konszenzushoz ez is elegendő volt —, addig annak legfontosabb feladatai közé tartozott a helybeliek káderezése. Amire munkahelyváltoztatásnál, sorozás esetén, és a munkás származási előjoggal („politicus clausus”) terhelt egyetemi felvételi esetében egyaránt szükség volt.— írja a szerző elemzésében.

94