Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Martos Gábor: Pótszék(es) előadások (Egy amatőr színjátszó csoport története, avagy helyzetjelentés a profi és az amatőr színház határmezsgyéjéről)
hisztérikus, rikácsolva ugráló madár-paródiáig fokozta, miközben egy zacskóból — előbb csak szemenként, végül már marokszám szórva — etette pattogatott kukoricával „madarait” — minket, a nézőket. * * * És még mindig 1985 nyara, a kecskeméti Úttörő és Ifjúsági Otthon udvarán — remekül kiválasztott, és a játékra ügyesen átalakított helyszínen — a színház fiatal profi tagjaival és az amatőrökkel, sőt „külsősökkel” közösen készített Nyári Színház: Alfred de Musset Fantasio című darabja. Ez már igazi, nagybetűs színház volt; és mindenképpen szokatlan és izgalmas vállalkozás. Mindenekelőtt bátor dolognak tűnt a romantikus, „Sturm und Drang” mesét egybemosni a mai lézengő, bőrdzsekis, literes almabort ivó rockerek világával, s még ennél is bátrabbnak ezeket a kecskeméti főtéren esténként valóban ott lófráló szakadt farmeres, borotvált fejű fiúkat ténylegesen bevonni az előadásba; hiszen más dolog a népművelés-gyakorlatokon állandóan hajtogatott „értelmes, nekik való programot adni, bevonni őket”, meg megint más valóban megpróbálni szóbaállni, sőt dolgozni ezekkel a fiatalokkal. Mózesnek ez is sikerült — és az előadás-sorozat sikere az ő és a csoport vállalkozó szellemét igazolta. A Szelíd motorosok mozivásznáról legördülő óriásmotoron érkező farmeres Fantasio, aki egy mai tizenéves minden-mindegy brahisságával ugrik be a meghalt udvari bolond szerepébe, s menti meg a szép (hát hiszen milyen legyen egy romantikus királylány, ha nem szép?) királylányt az államérdekből rákényszerített proto- koll-esküvőtől, megnyerte a nézőket. Geltz Péter a címszerepben szeretnivalóan vagány volt, Kovács Bubó János a végül felsülő kérő szerepében szellemesen unszimpatikus, a motor dübörgése fültépően bántó, az üvegek szájról-szájra járása megszokott... És mindezt elárasztotta, elborította a Doors együttes, a huszadik századi önpusztító rocker- Fantasio: Jim Morrison zenekarának kemény rockzenéje ... ... és — legalábbis azon az előadáson, amelyet én láttam — az eső; a csendes, langyos nyári eső, amitől az egész előadás még szomorúbb, még csapzottabb, még lepusztultabb — és még(is) csillogóbb lett. A motor fémtestén, Geltz arcán, hosszú haján szikrákat szórtak az esőcseppek, a vizes kezéből véletlenül kicsúszott borosüveg cserepei fenyegetően villogtak a fűben mezítláb járkáló királylány (Gubicza Erika) lábai körül. Félelmetes volt. . . Félelmetesen szép volt; azt hiszem, ott, akkor, azon az esőtől áztatott udvaron mindenki így érezte, hiszen nyilván ezért csinálták végig az előadást a játszók, és nyilván ezért nem mozdult a helyéről senki a nézőtéren sem. És — legalábbis mi, nézők — nem bántuk meg. Mert így például láthattuk az előadás talán legsziporkázóbb jelenetét, azt a (brechti?, elidegenítő?, vagy egyszerűen csak poénkodó?) pillanatot, amikor az andalító történet kellős közepén egyszer csak átrohan a színen egymást löködve, püfölve, ölbekapva három apród, s a kertben andalgó nevelőnő (Szabó Zsuzsa) az előző édesbús beszélgetés hangulatában maradva így szól a királylányhoz: „Nagy a jövés-menés az apródok között, azt hiszem, nemsokára itt a herceg...” Ebben az egyetlen villanásban Mózesnek sikerült a semmitmondó, romantikus mondatot előre, abszurdig fokozva úgy eljátszatni, hogy a váratlan, oda-nem-illő cselekmény döbbenetét a nézőben a lapos mondat értelmezze és emelje utólag a poén szintjére ... Régen hallottam színházban ilyen egyszerre és őszintén kirobbanó nevetést a nézőtéren, mint akkor. * * * Persze sejtem én, hogy ezek a pillanatok csak nekem, közönségnek voltak esetenként ilyen emlékezetesek, szépek, köszönnivalóak. És vajon azoknak, akiknek ezeket a pillanatokat, ezeket az estéket köszönhetem? Akik az egész napi meló után holtfáradtan próbáltak esténként egy szobában; küszködtek, kellékekért, jelmezekért rohangáltak, díszleteket fabrikáltak és fellépéseket szerveztek? Mert ugyanis csinálni: ez az amatőr színház! És miért? Azért az esetenkénti egy-két perces tapsért? Vagy a „teremtés” öröméért? A hitért, 82
