Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Németh István hatvanéves - Németh István: Levélféle Szekér Endréhez, a Forrás főszerkesztőhelyetteséhez
Németh István hatvanéves Levélféle Szekér Endréhez, a Forrás főszerkesztő-helyetteséhez-A. ^L.edves Barátom! Idestova két hónapja, hogy kezemben a leveled, amelyben elbeszélést kérsz tőlem a Forrás számára. Mert, ahogy írod: „ha nem csalnak a lexikonok, kézikönyvek adatai: 60 éves leszel”. S hogy ekkor szeretnétek tőlem közölni valamit. Hát egy dologban a lexikonok csakugyan nem csalnak: sajnos valóban hatvanéves leszek, mégpedig, ha megérjük, hamarosan. Dehát én ezt a két emberöltőnyi időt nem tartom sorsfordulónak, mégcsak megállónak sem, legföljebb alkalomnak egy kis családi ünnepre. Amikor családot mondok, a legszűkebb családi körre gondolok, az aranyjánosira. A feleségemre, a két fiamra, a menyemre s két unokámra. Bizony nem valami terebélyes család, dehát ekkorára sikerült. így legalább a családomon belül is láthatom, tapasztalhatom, hogy fogy el szép fajunk. Nem szeretem, ha ünnepelnek, ezt még a saját hajlékomban is csak úgy tudom eltűrni, ha megengedik, hogy kinevessem magamat. A nyilvános ünneplés meg egyszerűen kínos számomra. Valóban az, hidd el nekem, Barátom. Színészeknek meg népámitóknak való az ilyesmi. No de a leveled mégis nagyon fölvillanyozott. De amilyen hirtelenen ért ez az áramütés, olyan gyorsan le is higgadtam: hiszen nincs a tarsolyomban, de még az asztalfiókom legmélyén se egy olyan kész elbeszélésem, amellyel a Forrás „köszönthetne” hatvanadik születésnapomra. Mert valószínűleg olyan elbeszélésre gondolsz, ami még nem látott nyomdafestéket. Vagyis egy frissre. Hát a leveled vétele óta neki is rugaszkodtam én több ízben is, de ez alatt a két ' hónap alatt nem tudtam kivetni magamból egy épkézláb elbeszélést, csak egy nagyon nyerset, végsőkig kidolgozatlant, ezt meg elkönyörögte tőlem Dévavári Zoli a szabadkai Üzenet számára, de ráparancsoltam, le ne közölje, ha ő is olyan szarnak találja, amilyennek én tartom. Most rettegve várom, hogy mi lesz. Látod, nagyon nehezen feslik ki belőlem az a gondolat, vallomás, amit épp Neked szeretnék most meggyónni. Azért Neked, mert eddig nem volt kinek. Mert Te vagy az első magyarországi szerkesztő, aki kéziratot kérsz tőlem. Látod, hatvan évnek kellett elmúlnia felettem, hogy ez bekövetkezzék. Pedig titokban régóta várom ezt a levelet. Melyik kisebbségi író az, aki ezt nem várná? No, de a Nagy Magyar Irodalom megfeledkezett rólunk. Huszár Sándor nemrégiben úgy nyilatkozott erről, hogy ez a magyarországi értelmiség szégyene. Talán nagyon el volt keseredve, amikor ezt mondta. Én nem nyilatkozom mások szégyenéről, épp elég a magunk szégyene: akasztott ember házában tehát ne emlegessük a kötelet. A kisebbségi író különben is, ha bevallja ezt, ha tagadja, tele van feszélyezettséggel, kisebbségi „státusa” révén kisebbrendűségi érzéssel, éppen azért, mert kisebbségi (szerintem az író mindig is kisebbségben van, de a kisebbségi író kétszeresen kisebbségi, Herceg János szavával kettős koporsóba van zárva). A kisebbségi író hallott valamit az egyetemes magyar irodalomról, talán ezt-azt még a világirodalomról is, és vannak sejtelmei arról, hogy egy valamire való egyetemes magyar író a jelző nélküli egyetemesség felé tör (pláne ha jó kapcsolatai vannak ott fönt és rendelkezik, a tehetségén túl, néminemű törtető hajlamokkal is). A kisebbségi magyar író viszont csak az egyetemes magyar irodalom felé kacsingat, bár arra is csak lesütött szemmel — hogyan is vennék észre a szerencsétlent, ha még kacsintani se tud emberségesen, csak lesütött szemekkel. Persze ez egyetemességen a pesti irodalmat érti; noha egészében véve az se mondható éppen egyetemesnek, akadnak ott is fullajtárok és akarnokok épp elegen. 59
