Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
minisztériumban. Huszár elküldte oda is. Néhány nap múlva telefonon hívta a művészeti osztály akkori vezetője, Vasile Nicolescu, egyébként neves avantgárd költő. „Mester, mondta Huszárnak kedélyesen, a Läcränjan elleni írásáról egyelőre mondjon le. Ez a helyzet.” Huszár őszintén meghökkent: hiszen Vasile Nicolescu fel sem merte nyitni a borítékot, ha csak beletekint a szövegbe, azonnal látja, hogy azt nem Huszár írta, hanem én. Ennyit Lácránjanról. Egyelőre. Titus Popovici más képlet, nagyobb író Lácránj annál és okosabban helyezkedett mindig. 1945 után hamar megértette, hogy a szövegekbe a román—magyar barátság igéi illenek, és nem is esett nehezére az igazságnak megfelelően szólnia (Váradon megismert minket, magyarokat, eredetiben hallotta Petőfi verseit), meg aztán elhiszem neki, hogy nem rokonszenvezett a román nemzetre csak bajt és veszedelmet hozó Maniu-gárdával — miként egy szelíd magyar nacionalista is utálta a nemzeti vészt hozó nyilasokat —, ezért aztán nemcsak egyik korai regényében szólalt fel a gárda és annak vezére, a tömeggyilkos, székelynyakazó Olteanu Gavril ellen, hanem a hetvenes évek elején is, ama Luceafárul- esszéjében, amelyben testvéri együttérzést véltünk feltalálni mi, magyarok, és nyomban lefordítottuk magyarra, hivatkoztunk rá, nemcsak én, igen sokan mások is. Kétarcú lenne Titus Popovici? Azt hiszem, a Luceafárul-esszé megjelenésekor már készen volt a forgató- könyve Mihai Viteazulról, méghozzá abban a beállításban, amelyet „fent” szívesen láttak. Popovici mindenkor figyelt a közhangulatra is, még inkább arra, hogy ott „fent” mit kívánnak tőle. Persze okosabb, hogy önmagát megalázva hajlongjon. Nem dicshimnuszokat zeng, hanem magas szinten támogatja a himnuszszerzők kórusát: filmjeivel, amelyek lényegükben mindig a magyarok ellen is szólnak, az általa oltalmazott „román Erdélyért”, vagy — emlékezz — elsőnek leplezte le színművében a személyi kultuszt, persze Gheorg- hiu-Dej hatalmaskodását.. . Mondjam azt, hogy mindig tudta, hová kell célozni, merről bukkan fel a nagyobb vad. Hiszen vérbeli vadász. Én azonban nem mennék el vadászni vele ... És végül megint röviden Eugen Jebeleanu — enyhe a szó — tartózkodásáról „magyarbarát” múltjától. Jebeleanu kivételes tehetségével kivívta magának a költőfejedelem rangját. Ezt mindenképpen meg akarja védelmezni a torzsalkodás, handabandázás bukaresti irodalmi légkörében is. Attól félne, hogy nyílt színvallása mellettünk vagy legalábbis a maga fordítói múltja mellett ezt a „fejedelmi” rangot veszélyeztetné? Mert ebben az esetben ez a legszomorúbb „tünete” a mai romániai szellemi életnek . .. — Szóba kerültek eddigi otthonaid: Uzon, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár — s a közbeeső jó pár bukaresti éved. Ma már nem titok, legalábbis a barátok, kollégák számára, hogy ismét költözni készülsz; ez az otthon-változtatás annyival bonyolítja életedet, eddigi kapcsolataidat, hogy szülőfaludba és Kolozsvárra is ezután csak útlevéllel jöhetsz haza. Előre senki sem láthatja sorsának alakulását, nézzünk hát inkább visszafelé: melyek azok az okok, amelyek e döntésre késztettek? S nem tehetem, hogy meg ne kérdezzem: egykori kolozsvári szomszédod (nekem barátom), Kocsis István drámatételét miképpen ítéled meg? Kocsis ugyanis ezt mondta (még idehaza): „Válaszd mindig a nehezebbet!” Ágoston Vilmos viszont új kisregényében azt állítja, hogy a nehezebbet az választja, aki elhagyja szülőföldjét... A konfliktus — gondolom, belső konfliktus is — letagadhatatlan. Azt hiszem, menők és maradók csakis e kérdésekkel és sok egyébbel szembenézve — nézhetnek nyugodtan (?) egymás szemébe . . . Véleményem szerint most már nem kölcsönösen vádaskodnunk kellene, hanem a külső és belső (lelki) valósággal számolnunk ... — Eddigi válaszaim — úgy érzem — határozottak és egyértelműek voltak. Utolsó kérdésednél alighanem megbicsaklik a hangom . . . Maradni vagy menni: mindenki csak egyéni választ adhat erre, mindenkinek meg lehet a maga igaza, és ugyanígy cáfolni is lehet az érveit. Nemzeti életünk egyik legnagyobb traumája ez, immár harmadszor: 1918 után, 1944 után és a nyolcvanas évek végén. A menekülők, áttelepülők, visszatelepülök száma egyelőre jócskán elmarad az előző két exodusé mögött, de növekvő irányú folyamat, amit mintha serényítenének is az otthontalanságunkat fokozó hatósági intézkedések. így válha55
