Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
évvel ezelőtt alapított magyar iskolája, amely erdélyi társait követve — vagy még ezeknél is gyorsabban sorvad, épül le — vált nyelvet és lelket. Az iskoláknak is van lelkűk!) Miért jöttem Kolozsvárra? A megyék 1968-as megszervezésekor kapu nyílt előttem Brassó, Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda újonnan indult magyar lapjaihoz. Munkatársául is szegődtem mind a három városban a magyar újságnak, Brassóban az Új Időnek, illetve Brassói Lapoknak, amelynek 1963-ban egyik alapítója lehettem, a Megyei Tükörnek és a Hargitának. Mégis óvakodtam ezekbe a városokba költözni, túl közel esett ott az újságírás, az írói munka a helyi hatalomhoz, a megyei elöljárók jogara alatt könnyen elapadt a gondolat, az ötlet, hát még a különvélemény. Kolozsvár egyetemi város, sok író él itt, a hatalom emberei hozzászoktak az írók „bolondériáihoz”, ahogy bizonyára maguk között nevezik az önálló véleményt, a konok meggyőződést, a saját út követését. Miért éppen Kolozsvár, kérdezte meg egyik kenyerestársam, aki Szatmárról került Bukarestbe, s azóta ott is talált végső pihenést, sejtetve, hogy az utóbbi évtizedek egyformára gyalulták az életet — a magyar életet különösen — egész Romániában. Bukarest legalább világváros, el lehetett tűnni benne, meg aztán ott a kenyér, a vaj lassabban kisebbeden, mint vidéken. Mert Kolozsváron legalább a kövek az enyémek, feleltem, nem eljövendő házam fundamentumára, hanem a Szent-Mihály templom köveire, a Farkas utcai templom köveire gondoltam. Tegyem hozzá, hogy immár házsongárdi köveimet is kidöntik sorra, s ki tudja, meddig a miénk még a Szent Mihály-templom és a Farkas utcai istenháza?! Tartósan akartam berendezkedni „betonváramban”, jól érezted meg, lévén magad is „kolozsvári háztulajdonos”. Csakhogy kiderült, hogy egy mostani „betonvár” nagyonis ingatag épület: egy decemberi éjszaka arra ébredtem, hogy arcomra csepeg az eső a beázott mennyezeten át, a lakást egész fizetésünkkel sem lehetett elviselhetővé kifüteni, a távolságot legyőzhetetlenné növelte a benzinhiány, márpedig a mindennapi kenyéradagért is a központig kellett eljutnunk. Ráadásul télen járhatatlanná tette a Thököly utcát — románul: Rahovei utca — a hófúvás, mivel az utcánkat a város elfelejtette takaríttatni, nem lakott ott senki fontos ember. Egy olyan családi házat, amilyen a miénk volt a Borjumál oldalban, csak demokratikus ellátás és közlekedés tehet lakhatóvá két idősebb ember számára. Noha a panoráma csodálatos volt házunk teraszáról: alattunk nyújtózott a város, futott tova a Szamos, és oly közelinek tűnt a Szent Mihály-templom tornya, hogy a keresztet szinte elérhettem, ha kinyújtom érte a kezem ... El ne felejtsem: hosszúra nyúlt bukaresti időzésemet nem töltötte ki csupán a hazavágyódás Erdélybe — még inkább Uzonba —, lassan megismertem a bukaresti magyarság sok százados történetének halványuló, de fellelhető emlékeit, a mai bukaresti magyarok életérzését. Feleségem családjából kiindulva megírtam a Fölöttük a havasok című családi krónikát, a csángósors bukaresti változatát. Bukarest nélkül nem találtam volna rá Koós Ferenc és Veress Sándor múlt századi havasalföldi magyar emlékírókra, akik életrevaló tanulságot kínálnak a mai magyaroknak, nemcsak Bukarestben, de egész Erdélyben. Sorra kiadtam mindkettőjük emlékiratának a mai cenzori hatalom számára elviselhető részeit. Koósék, Veressék egy századévvel ezelőtt — a világon először — a kisebbségi magyar életvitelt alakították ki Bukarestben. Lojálisak voltak a román nép iránt, betartották a román állam törvényeit, megismerték a román kultúrát, ugyanakkor mindenkor ragaszkodtak anyanyelvükhöz, nemzeti valójukhoz és a magyar anyaországgal való lelki, szellemi, művelődési kapcsolataikhoz. — Egy kérdés erejéig visszatérnék a már többször említett „csángó krónikához”. Riportírásodnak, terepjáró útjaidnak — beleértve a hajdani bukaresti magyar tévéadás keretében, tehát a lehető leghivatalosabban szervezett (ha jól emlékszem, az 1907-es román parasztfelkelés évfordulójához kapcsolódó) riportázsodat — visszatérő színhelye, sikereidnek és keresűséged- nek egyik forrása, ugyanakkor családi érdekeltséged is a csángóság. Elsősorban talán a hétfalusi csángók foglalkoztattak. Az 1968—69-es, emlékezetem szerint először a Brassói Lapok elődjében, az Új Időben folytatásokban közölt nagyriportod után „családi krónikát” írtál e témából (Fölöttük a havasok, 1980), s a könyv fülszövegén így magyaráztad forrását: „Csángó családfának is nevezhetném ezt a krónikát; egy hétfalusi csángó-magyar 48
