Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
színpadtól, a pódiumtól, a sajtóban nem nagyon lehet emlegetni őket, a rejtvény-stílust nemcsak a felébredt cenzúra tette lehetetlenné, hanem a valóság kiürülése is. Éppen a sejtetéses írásmóddal kapcsolatban támadt gyakran olyan érzésem, hogy a nemzeti irodalom egészében nem is volt mindig érthető vagy pontosan érthető, ha idehaza élő kritikus is félreértette. Egy keszthelyi vagy somogyi olvasó nyíltabb beszédet követelt meg évtizedekkel ezelőtt is, most pedig, a nyíltság áramában az erdélyi magyar irodalom rejtett üzenete körülményeskedésnek, stiláris ügyetlenségnek vagy éppen írói gyávaságnak tűnhetik. Hovatovább meggyérülnek a „rejtvényfejtők”, az Erdélyben élő magyar író pedig nem igazodhatik a természetes őszinteséghez, testi épségének veszélyeztetése nélkül. A magyarországi emigrációba szállt erdélyi írók kimondhatják-e és kimondják-e mindig azt a tiszta szót, ami Erdélyben már le sem írható, ki sem ejthető nyilvánosan? — Magam is nehezen tudom eldönteni, erény-e vagy gyengeség forrása, ami a Te monografikus szándékú Erdély-feltérképezésedet csakúgy jellemzi, mint legtöbbünknek a közeli évtizedekben irt, hasonlóan értékfelmutató, összefoglaló jellegű munkáit. A birtokon belül levő ember magabiztosságára gondolok. Miközben büszkén vettük számba és mutattuk fel múltbeli kincseinket s az újabb eredményeket, már-már elaltattuk a nélkülözhetetlen kételyt. S egyszer csak arra kell ébrednünk, hogy amit létezőnek tudtunk, már nincs —fokozatosan kicsúszik lábunk alól a talaj. Találomra idézek egy-két példát riportkönyveidből — nem a régebbiekből, hanem a „barangolások”-ból. A Búvópatakok (Beszterce-Naszód) utolsó fejezete — Horváth Pál örökében — tulajdonképpen méltó a köteteimhez és a besztercei (de úgy is mondhatnám: az erdélyi kisvárosi, vidéki) magyar művelődés tanár-apostolának örökségéhez; megsejteti az ilyenszerű, szórványban végzett munka hősiességét, örömeit és sokasodó akadályait. Talán alkati, talán kor jellemző tünet (a dátum: 1978—1980), hogy a végső szavak reményt sugároznak, a folytatás derűs képét villantják fel. 1989-ben viszont már mindketten tudjuk, hogy Horváth Pál özvegye, családja (érthetően?) messze került Besztercétől, a szabadegyetemre pedig már nem küldhet előadókat a Korunk . . . Persze, minden tényrögzitö írást fenyeget az, hogy az idő meghaladja. Abban a pillanatban azonban igaz volt. . . Hangosan gondolkozom, magammal is vitatkozva . .. Idézhetnék idillikusabb passusokat is. A Nyomjelző rokonságban felvillantod látogatásodat Lámkeréken, Lucian Blag a szülőfalujában. És azon az alapon, hogy mind Tamási Áron, mind Blaga haló poraiban visszatért a közvetlen szülőföldre, sőt szobrot is kapott, párhuzamot vonsz a két falu, illetve a magyar és a román irodalom XX. századi példaemberei között — „tájak is sugallhatják a romlatlan testvériséget” jelszóval. Jancsó Elemér megszépítő emlékezését is mozgósítod, miszerint Blaga, egy kolozsvári akadémiai munkaközösség tagjaként, értékelte a román, magyar és német hagyományokat „a maguk történetiségében és mai jelentőségükben”. Blaga költői nagyságát, román népszeretetét, sőt európai műveltségét természetesen nem lehet kétségbe vonni, az is tény, hogy Aprilytöl Kiss Jenőig sok költőnknek köze volt, van hozzá. De vajon elhallgathatjuk-e, hogy Lucian Blaga mindmáig talán legnagyobb hatású, a román közgondolkozást a XX. században alapvetően befolyásoló müve, A mioritikus tér (Spátiul mioritic) tudomást sem vesz arról, hogy Erdélyben magyarok is élnek? (A németeket még említi.) Szabad-e hát ilyen könnyelműen párhuzamot vonni, másokat idézni? Ismétlem, tünet értékű példákat emelek ki, s eszembe sem jut, hogy ezekkel a Búvópatakok vagy a Nyomjelző rokonság lényegét kérdőjelezzem meg. Kérdésem végül is ez: egy különösen szorongatott helyzetben mennyire engedhetünk romantikus hajlamainknak? Hol a határ a nélkülözhetetlen — a hagyományokból, a jelenből és a jövő hitéből egyaránt táplálkozó — biztonságtudat és az önáltatás között? Vajon nem kötelező-e mindnyájunkra (tehát a riporterre is) a statikus tényrögzítés teljes feladása — egy történelmibb jelenségérzékelés, dinamikus valóságszemlélet (tehát: a jövő) érdekében? — Kérdésed fájdalmas igazságot mond ki. Én most ennél is élesebben fogalmaznék, miután esztendők óta nem szólalhatok meg a magam hangján, sőt már egyáltalán nem szólhatok, és volt időm arra, hogy átgondoljam mindazt, amiről évtizedeken át szóltam és nem szóltam. Mert nem lehetett szólni, mert nem ismertem fel az illő igéket vagy gyáva voltam a kimondásukhoz. Kezdeném Lucian Blagával, mert viszonyunk hozzá nekünk magyaroknak valóban 43
