Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
sajátos helyzeténél fogva, sok más szerepet is magára kell vállalnia. Szabédi László ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy a romániai magyar író félkézzel író, néha csak a kisujjával az, de egész lényével politikus, szövetkezeti szervező, közéleti ember és az égvilágon mindenféle.” Nos, én most egy ilyen, kényszerűen (is) sok szerepet vállaló íróembert szeretnék megfaggatni, a továbbiakban félretéve minden udvariaskodást. Te azt nyilatkoztad 1973 áprilisában A Hétnek, az akkori főszerkesztőnek, Huszár Sándornak: „ Úgy érzem, hogy legnagyobb közösségi elégtételt eddig a riportírás adott.” Tudom, provokatív a kérdés, mégis felteszem neked: 1989-ből visszanézve, hogyan ítéled meg azt a bizonyos közösségi elégtételt? — Közösségi elégtételt mondtam volt a Huszár Sándornak adott interjúmban, és ezt az — immár réginek tűnő — véleményemet ma is „osztom”. Nem egyéni elégtételről beszéltem irodalmi munkásságom kapcsán, akkor a műfordításért kapott országos irodalmi díjamat említettem volna, hanem a közösség hasznát éreztem fontosnak, és azt a szeretetet, amelyet erkölcsi fizetségként a közösségtől kaptam egyik-másik riportomért. Nyomban hozzá kell most tennem, hogy közösségi elégtételen akkor sem a hatalom valamiféle elismerését értettem. A közösség számomra első soraim óta a magam nemzeti közössége volt, a nyelvében, művelődési hagyományaiban és 1918-ig történelmében is egységes magyar nemzet keleti ága, az erdélyi magyarság. Nem feledve ki semmiképpen a moldvai csángó-magyarokat sem. Teljességgel igazad van, hogy az erdélyi magyar író kényszerűségből vállalt sokféle szerepet. A két háború között Kacsó Sándor vagy Balázs Ferenc nem fölös idejük eltöltése okán szerveztek szövetkezeteket. Kényelmesebb és „elegánsabb” pusztán a fikciós irodalmat művelni, szemlélődni, ráadásul ez hamarább beérleli a kritikai elismerést, vagy mondjam így, a számbavételt, számontartást mindenképpen. Magam a közéleti harc fegyverének tekintettem mindig a riportot, a cselekvés műfajának. Predesztinált erre türelmetlen természetem is: szeretnék azon nyomban hírt adni a megismert társadalmi jelenségekről, segíteni a bajokon, odaállni a megszorultak és tanácstalanok, vagy éppen kitaszítottak, megalázónak mellé. Persze, ehhez megfelelő társadalmi közeg kellett mindig. Regényírásra akkor adtam a toliamat, mikor a megismert társadalmi konfliktusok, jelenségek, emberek „nem fértek bele” a riport kereteibe, mondjuk az egyszeri konkrétumhoz a fikciót is segítségül kellen hívnom ahhoz, hogy éppen a tényanyag igazi jellege körüljár- hatóvá legyen. Szemlér Ferenc tudatosította először bennem a riportírás irodalmi lehetőségeit. Egyébként ő is művelte a riportot, akárcsak Illyés Gyula, ha más műfajú írásaik el is fedik riportjaikat az irodalmi közvéleményben. A Népi Egység szerkesztősége, ahol inaskodtam, teret nyitott a napi időszerűségen túlmutató riportoknak is. Ezt a lapot, miként jól tudod, a Magyar Népi Szövetség adta ki, előbb Brassóban, majd Sepsiszentgyörgyön, Kurkó Gyárfás alapította, Szemlér, majd Szabédi László főszerkesztette. Szabédinak szokása volt a délutáni lapzárta után benn maradni a szerkesztőségben, és engem is ott marasztalt, csendes beszélgetésre. Elmondtam már másutt, hogy Szabédi inkább bizalmas „hallgatóságot” keresett bennem tűnődéseihez: nemzeti gondokról beszélt, a felvidéki magyarok akkoriban megindult drámai áttelepítéséről, az erdélyi magyarság sorsáról, várható reális lehetőségeiről, a közelgő párizsi béketárgyalásokról, amelyeket az erdélyi magyarság szinte érthetetlen optimizmussal várt, lám, még Márton Áron püspök is elküldte óvó üzenetét, hogy nem lesz béke a Duna mentén, ha a nagyhatalmak megismétlik a trianoni méltánytalanságokat. Szabédi azonban illúziók nélkül, hideg racionalizmussal fontolgatott, és ejtett kétségbe ezzel engem. Nincs hát kiút? Mindig volt, bizonygatta. Önmagunkban kell megkeresnünk és felserkentenünk az erőt és hitet a jövőhöz. Most értem igazán e szavak értelmét: ne a román demokráciára hagyatkozzunk, ne Grozára, még ha őszinte is a felülről hangoztatott szándék a méltányos egyenjogúság létrehozására, hanem az erdélyi magyarság belső erőiben, hagyományaiban kell fellelnünk a megtartó lehetőségeket, gazdakörökben, művelődési intézményeinkben, szövetkezeteinkben, a Székelyföld olyan iparosításában, amely az itt élők érdekeit szolgálja. Ezek az elképzelések akkoriban a Magyar Népi Szövetség 35
