Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

irodalomból, megbocsátóan nyitotta meg az Utunk hasábjait személyes barátjának, a földbirtokos Daday Lórántnak, aki álnéven — Kovács Bálintként — tovább közölhetett. Ezt a kivételezést irodalmunk hasznára tette. Vajon a későbbiek során, midőn az egyszóla- múság már önismétléssé vált, a merevség a gondolkodás elsatnyulásához vezetett, nem kereshetjük-e szolgálatos zsenikké avatások és kiátkozások okát a szerkesztő-kritikus személyes elfogultságaiban? Ezúttal az Utunkva gondolok, mivel ennek az irodalmi hetilapnak volt lehetősége az eltelt negyven esztendőben arra, hogy még a viszonylag gazdag erdélyi magyar könyvtermés idején is minden megjelenő új könyvről érdemben szóljon. (A Korunk nem elsődlegesen irodalmi fórum, az Igaz Szó és A Hét legfennebb szavakban vállalta fel, időnkénti nekibuzdulással, az egész irodalmi termés átfogó szemlézését.) A személyes érzelmek, persze, soha nem jelentkeznek nyersen, mindig éppen időszerű elvi köntöst öltenek. A módszer pedig a legegyszerűbb: idejében felkérni azt a kritikust, aki alkata, ízlése, meggyőződése szerint azt fogja mondani, amit a szerkesztő kíván. Mivelhogy az elveihez évtizedeken át szilárd, csupán a pillanatnyi politikai mozgás szerint állandóan változó szerkesztő válogathatott az ítészek hadában: egyik a hagyományos alkotási módszer híve, másik az abszurd megmódolásé vagy éppen ridegen elutasitja a nemzeti felelősség és érzékenység „idejétmúlt” eszményeit. Az irodalomtörténet dolga, hogy megítélje majd, a művek maradandósága alapján, az egykori ítéletek időtállását, de a kutatóknak mindenképpen figyelniük kell — ha lesz erre megbízható tanúságuk — írók és kritikusok személyes viszonyára irodalmunknak ebben a drámai korszakában. Ellenvethetnéd, hogy hiszen régen is a szerkesztő ízlése vagy éppen az érdekei döntöttek az ítélkezésben, legfennebb, az irodalmi csoportosulások idején ezt nem titkolták annyira, mint a mi „népfronti” irodalmároskodásunk során. Csakhogy akkor összehasonlíthatatlanul több irodalmi fórum állt az erdélyi magyar kritikusok rendelkezésére, hogy a maguk véleményét a társaikéval vitákban mérjék össze. Éppen a sajtó pluralizmusa gátolta meg azt, hogy a betűk kényes respublikája valamiféle tekintélyuralmi abszolút monarchiává torzuljon. Erdélyben azonban soha ilyen kevés irodami-művészeti lap nem jelent meg, mint az elmúlt negyvenöt esztendő során. Tehát az írók — ne szóljunk meg senkit érte — jogos önvédelemből keresték a kritikusok és szerkesztők barátságát. A társadalmi gyakorlat jól tudta ezt — miről nem tud? —, de nem ellenkezett az érdekeivel, hiszen könnyebb kézben tartani egyetlen szerkesztőt, mint húsz kritikust.

Mindezek nem Reád vonatkoznak, kedves Kántor Lajos barátom, éppen ezért mondom el nyíltan Neked, noha én is vigyázok a magam jó hírére a szerkesztők körében. Nem vonatkozik Rád, egyáltalán nem vonatkozik a kritikusokra, mivel ők elemi jogukkal élve a maguk (akár elfogult) véleményét mondják. És nem vonatkozik Rád mint Korunk-szerkesztőre sem, mert ebbeli tisztségedben nagyon is elvszerű embernek ismerhettelek meg. Most arra az epizódra gondolok, amikor egyik kritikus társad a legvadabban személyeskedő támadást intézte ellened az Igaz Szóban — Szőcs Istvánról van szó —, ennek ellenére Te továbbra is helyet adtál írásainak az általad szerkesztett Korunk ban.

Milyen is volt a mi személyes „kapcsolatfelvételünk”? Úgy látom, jól emlékszel egykori beszélgetéseinkre az Ifjúsági Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében. Közlékeny ember vagyok, mégsem pusztán eme természetem magyarázza, hogy személyes ismeretségünk első percétől nyíltan, már-már bizalmasan beszéltem Veled. Küzdőtársat láttam benned, még akkor is, ha indulásodkor úgy tűnt, csupán a Forrás-nemzedék elkötelezett kritikusa kívánsz lenni. Én egy évtizeddel öregebb vagyok Nálad, de életemből Sztálin önkényuralma elrabolt majdnem tíz esztendőt — nem írhattam alá a nevemet és nem közölhettem szépirodalmat —, így ezzel a tiz esztendővel fiatalabbnak tartom magamat. Önfiatalításom és a dogmatizmustól kapott sebeim okán is a Forrás-szerzők eszmei kortársának éreztem magamat. Ez különben nemzedékem legtöbb tagjára illő jellemzés lehet, gondolj Sütő, Fodor felocsudására a proletkult mákonyából és dühös harcukra a dogmatizmus lélektip- rása ellen. A becsapott, kijátszott ember tud igazán haragudni! Tetszett nekem nemzedékedben, a Forrás-szerzőknél az a lázadó indulat, amely látszatra formai jegyeket viselt, de

33