Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Láng Zsolt: E mese vége, Szürpróz (elbeszélések)

Cholnoky a lába közé szorította a seprűnyelet, és rágyújtott. Hosszan fújta ki a füstöt.

— Mindenki az álmok birodalmába igyekszik .. .

— Ugyan, ugyan.

— Ugye, most leesett az állatok!

— A halaknak a legjobb . . .

— Itt semmi keresnivalótok, se nektek, se másoknak . . .

— Miféle birodalom?

— Az élők álmai — nézett Vásárhelyire Cholnoky Jenő — egymásba nyílnak, egybenyílnak — hangsúlyozta didaktikusán. — Óriási birodalom jön létre, se vége, se hossza. Örülhettek, hogy szóbaálltam veletek . . .

— Túl sokan lennénk — szólt közbe Láng Ferenc nagyapám, akinek nem esett le az álla.

— Van hely! — vágta rá Cholnoky Jenő. — Halottak s élők száma egy. Egyenlő. Mint a fa gyökere meg a terebélye — bökött oldalra.

A fenyőre pillantottak. Ekkor az is megszólalt. Érdekelte, hogy lehető-e pusztán egyetlen álomba beköltözni, ti. egyvalakiébe.

— Persze — bólintott Cholnoky Jenő, és félve a közbeszólástól, a kelleténél hangosabban szavalt tovább: Pazar éden vár rátok, barátaim, a gyönyör és a kielégülés örökkön örökké buzogó forrásaival. Új győzelem! Végérvényesen kiszabadulhattok a kárhoztatott szolipszizmus hatalma alól. . .

— Olyan, mint egy vasárnap — dúdolta merengőn a fenyő.

— Ugyan, ugyan — feszengett Jean Gabin.

— Inkább menjünk — vakarta meg tetovált karját Láng Ferenc nagyapám: szép halacska tündökölt ott. (Most kezdi a tizen ... most ütötte el a tizenkettőt.)

— Menjünk — sommázta Vásárhelyi Géza, s újra a fenyő felé fordult. De annak csak hűlt helyét találták.

— Neki megfelelt — nyugtázta Vásárhelyi.

— I am I — dörmögte Jean Gabin.

— Szervusz, Jenő! — intett búcsút Láng Ferenc nagyapám. (Negyed egy van. Mindenki alszik már. A manzárdlakó a fenyőről álmodik, róla, élete végéig . . .)

— Nektek miért nem felel meg? — kérdezte Cholnoky Jenő, hirtelen összelap- padt bölcsessége szánalmas maradványán sopánkodva, s idegességében összetaposta gyönyörű mintáit. — Miért? — kérdezte már beijedt kíváncsisággal. — Mi történt?

A három vándor sasszézva igazította össze lépteit. Újra vágtak egy jó közönyös arcot. Ki tudná, mi történt!

(Nem történt semmi rossz! Az emberek jó része sokszor mindennapjaira ismer akkor is, ha erőteljesen és szántszándékkal valószerűtlenített fogalmazással találkoznak. És így sokan megorrolnak, ha a rossz jelzéseként értelmezhetnek valamit. Háromnegyed egy van.)

A távolban feltűnő izzó mag fekete pontokká varázsolta őket, három fekete pöttyé. És miközben múlt a mélységes idő, egyre kisebbedtek, de teljesen sohasem tűntek el.

Ma is lankadatlan vándorolnak, hát persze, hiszen nincsen senki ezen a világon, aki egyszer is velük álmodott volna, Láng Ferenc nagyapámmal, Jean Gabinnal és Vásárhelyi Gézával.

24