Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium, VIII. rész (esszéregény, fordította: Szenyán Erzsébet)
csak rontjuk, szegényítjük, csúfítjuk a nyelvet. A nyelv gyomlált kertje helyett mindenütt csak kóró, dudva, az egész környezet elhanyagolt, gazos. Még azok is, akik ezt érzik és fájlalják, az elvadult nyelvi valósággal fenntartott elkerülhetetlen kapcsolat folytán ők is elmerülnek ebben a rendetlenségben, minduntalan a pöffeszkedő makogásba, zavaros, ostoba szószátyárkodásba ütköznek. Előveszem hát Berentet, Irzykowskit, Dabrowskát — mintha tiszta forrásvizet kortyolnék. Ez az a lengyel nyelv, melyben megbízom, melyre nyugodtan és bátran rábízhatom gondolataimat. Vili. 9. Látogatásom Naikowskánál. 1951 tavasza. A „Sztandard Mlodych” című ifjúsági lapnál dolgozom. Főnököm, Wiktor Woroszylski elküld Zofia asszonyhoz, hogy hozzam el a békeharccal kapcsolatos nyilatkozatát (akkoriban divatban voltak az ilyen nyilatkozatok). Natkowska akkor 67 éves volt, de sokkal fiatalabbnak látszott erős, testes alakjával, a bátor, társaságban, közönség előtt fesztelenül viselkedő emberekre jellemző kemény, egyenes fej tartásával. Az írók Házában lakott az emeleten, a lépcsőtől balra. Az első szoba tele volt kutyákkal és macskákkal, aztán következett a dolgozószoba. Mindenütt papírlapok, cetlik. Nalkowska átnyújtotta a gépelt szöveggel teli lapot. Az ajtóig kísért, majd kijött utánam a lépcsőházba, s pillanatnyi habozás után megkérdezte: — Mit gondol, megengedik, hogy úgy írjunk, mint azelőtt? Valamit motyogtam, és zavartan, kábult fejjel lerohantam a lépcsőn. Tadeusz Breza azt írja Nalkowskáról szóló emlékezéseiben, hogy Zofia asszony kis cetlikre írt, s ezeket később lapokká ragasztotta össze. Milyen modern kollázstechnika! Miért olyan gyenge az irodalmi riport pozíciója? Többek között bizonyára azért is, mert ezt a műfajt nagyon kevesen művelik (sokkal kevesebben vannak, mint azok, akik regényt, elbeszélést, verset írnak). A riporterek gyenge kis csoportja nem tudja magát az élre verekedni. Miért vannak ilyen kevesen? Már csak azért is, mert az anyaggyűjtés itt fizikai erőfeszítést, jó egészséget igényel, néha az élet kockáztatásával jár együtt. így hát a riporterek általában csak egy ideig, fiatal éveikben űzik ezt a mesterséget, később legtöbbjük életstílust vált — vagy beülnek egy szerkesztői székbe, vagy bezárkóznak dolgozószobájukba és könyvet írnak. Vagyis riporteri alkotótevékenységüket epizódnak tekintik, nem törődnek a megörökítésével, folytatásával. És még egy szó: a kritikáról. Ebben a műfajban szinte nem is beszélhetünk műelemzésről. Egy riport a kritikustól kettős hozzáértést követel meg — nem elég az irodalmi jártasság, a riport tárgyát is ismernie kell (pl. ha valaki alaposan akar elemezni egy Peruról szóló riportkötetet, azon kívül, hogy tud valamit az írás művészetéről, még magáról Peruról is tudnia kell ezt-azt, s ehhez sok mindent kell tanulmányozni, sokat kell olvasni stb.). Vagyis a riport műfajának nincsenek saját kritikusai, akik törődnének e műfaj helyével, promóciójával. Följegyzem az Amerikából, Angliából, Franciaországból hozzánk érkező írók, riporterek, rendezők megjegyzéseit, első benyomásait, melyek — saját tapasztalatomból tudom — legtovább maradnak meg emlékezetünkben. 48
