Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Mák Ferenc: Költő a titkok kapujában (Az ötvenéves Tolnai Ottó köszöntése)

nevezésének kezdeti korszaka után következett a költői létkérdések megfogalmazásának ideje, amivel együtt járt az emberi otthonkeresés csendes áhítatának a reménye is, hogy a Gyökérrágó című verseskötetében, s főleg a Prózák könyvének utolsó darabjaiban a reményvesztettség is helyet kapjon, s békekereső gesztusaiban e költészeten belül az otthon elvesztésének keserűsége, a hontalanság és a kiűzetés megvertségében jelentkező rezignáltság váljon egyértelműen hangsúlyossá. A megvertség lelkiállapotának megénekléséhez a költőnek szüksége volt Wilhelmre, a falu — és egyben a nagyvilág — bolondjára, a békésnek álmodott élet Póttartalékosára, akit egyszerre űzött és szólított a világ, s aki úgy kapaszkodott az élet szent dolgaiba, hogy közben mélységesen megvetette a világi kötődéseket, megvetette, mert csak az ünnepekben hitt, s szolgálni nem akart. Wilhelm- Wili törvényalkotó életével a költői-művészi sors jelképévé vált, hitében szent és profán küldetéstudattal, hiszen a császári hatalom fénye, s Szent Habakuk próféta alázata egyaránt szólította őt.

Tolnai Ottó otthonkereső, majd a hazatalálás, a hazatérés lehetetlenségének felismerése nyomán keletkezett, s a végérvényes hontalanságot megéneklő verseiben, valamint e költeményekben megfogalmazódó világkép erkölcsi törvényeiben mindvégig határozottan elkülönültek az emberi méltóságot őrző morális erők és jelenségek a brutálisnak is nevezhető emberi-társadalmi kényszerektől. Végső kicsengésében ez a humánum és a politikum szembenállását eredményezte — éppen ebben oly sajátosan közép-európai ez a költészet —, és ahogyan a morál klasszikus hagyományaira támaszkodó erkölcsiség egyre inkább háttérbe szorult a politikum immoralitásával szemben, úgy erősödött fel Tolnai költészetében a megvertség, a kiűzetés, az otthonvesztés belső összeomlással fenyegető hangulata.

Hogy a belső összeomlás verse-e a mostanában született kötetnyi nagyverse, a Cápácskám: apu!, azt nehéz eldönteni, az azonban egészen bizonyos, hogy egyfajta megrendültségből fakadó értékválsággal állunk szemben. A riadtságát leplezni igyekvő tekintet előtt egyszerre jelenik meg a nyárpelyhek hófehér varázslata és a felpuffadt testek lila rútsága, a flamingók rózsaszín lendületébe burkolt álomvilág és a cápák ragadozó, gyilkos szürkesége, hogy a „tulipán torka” metaforában már megjelenjen a szépség jelképes könyörtelensége is, a gyilkos gyöngédség fogalmaként. Becézett cápák nyájassága, és űzött flamingók rémülete ez, amelyben a pártfogolt kegyetlenségnek lesz kiszolgáltatottja a korábban kiválasztottságra rendelt, de mélységesen megalázott szépség.

A becézett kegyetlenségek mögött felvonul minden, ami az élet becstelen rétegeiből ered, s mint alattomos ideologikum, űzi és hajtja a rózsaszín flamingók tisztaságába rejtett őszinteségét. A cápauszonyok jól definiálható könyörtelensége hasítja fel és tépi szét a flamingók rejtett méltóságát. A jelképes konfliktus a versbe rejtett két Wilhelm-dalban lelhető meg, az egyikben mint bűn, a másikban mint megbocsájtás:

és megeszed a flamingókat

meg mint a bolond wilhelm a fanny ka kombinéját felzabálod mind a flamingókat cápácskám a messzeségbe meredő flamingókat cápácskám: apu! amikor megkérdezték wilhelmtől

9