Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról

tások sem kelthetnek gyanút az olvasóban. Mintha nem is írás közben azonosult volna hősnőivel —, ahogy Flaubert nyugodtan állíthatta bírái előtt: Bovaryné én vagyok! — de mindig is megnyílt volna benne valamiféle feminin lelkűiét. Olyan tulajdonság, amit semmiféle intro verzió nem tudna ennyire meggyőzően elhitetni.

Hogy alakjait „belülről” írja, külső habitusukat el is hanyagolva, annak ellenére, hogy történeteiben éppoly meggyőzően élnek, mint az erős kontúrokkal megrajzolt figurák valamely, korántsem ilyen nagyszabású, írói egyéniségnél. Talán azért, mert külső megjelenésük nem eléggé elhatárolt, körvonalaik elmosódnak, s ha Tolsztoj Kutuzovját sem felejtjük el, Szindbád, a hajós is emlékezetes marad, pedig ködből lett és köddé vált. Németh László regényeinek inkább a meséjére emlékszünk, a beléjük épített igazságra, amellyel annak idején tüzet gyújtott bennünk. Én nemcsak Kurátor Zsófit tudnám magam elé idézni, akinek a frigidsége a gyász fájdalmában kapja meg létezésének hitelét. Ha vissza is néz még a kommendált mélák csendőrőrmesterre. És a Kocsik szeptemberben hagyott bennem csodálatosan friss színekkel festett képeket a pusztulásnak indult paraszt királyságról, amelyek tartósan ottmaradnak a magyar irodalom legszebb lapjain. S hogy Kurátor Zsófi is ő volt, s az elveszett paradicsom a gyermekkori táj, hangsúlyozni se kell talán.

De aztán egy időre elállta a szépíró útját a kritikus, a nemzetben gondolkodó szépíró, aki azonban hiányos felszerelésben hadakozott, dárdával állt ki, de pajzs nélkül, s ez bármily szép kiállás volt, még jobban belekergette a magányba és a megaláztatásba. A közbeeső két regény, a Szerdai fogadónap és az Alsóvárosi búcsú a közírói hevület mellékterméke, akárcsak a Másik mester. A korabeli kritika kulcsot is keresett hozzájuk, pamfletnek is mondták a korrajzot, s ehhez a vádhoz az életrajzi elemek látszottak bizonyítéknak.

Az én számomra a Bűn külön fejezet. Mert élő szóval előbb ismertem meg a témát, jóval a könyv megjelenése előtt, az élő Horváthok érveivel, replikáival és egészséges felfogásával. A későbbi kritika ezt a művet tekintette a legmagasabb csúcsnak Németh László addigi írásművészetében. Nekem az élet, az élő anyag túl közel volt ahhoz, hogy a beléje épített igazságnak ne láttam volna személyeskedő vonatkozásait.

Az irodalomtörténet sokáig kitartott amellett, hogy Németh László a regényeiben bontotta ki — ahogy Babits mondta — „túláradó tehetségét.” Én az esszében látom történelmi helyét. Hogy miért az esszében? Mert a „túláradó tehetség”, amit Babits nem bóknak szánt, itt talált szabad folyásra, olyan mély és széles mederben, amelyhez a regény térfogata kevés, s amelyet a műfaj kompozíciója is korlátoz.

És talán nemcsak ezért. Az a morális attitűd ugyanis, ami Németh Lászlónak legjellegzetesebb tulajdonsága, a magyarságnak Európában helyet kereső igényével olyan széles látókört nyitott előtte a világban, mivel a kultúrtörténeti anyag olyan tömegét hordta össze már a Tanúban, amire talán csak Burckhardt volt képes a reneszánsz körképével és Husserl a fenomenológiával. Spenglert már említeni sem merem, pedig alighanem itt volna a helye.

De nem is volt senki ilyen könnyed és plasztikus, ennyire világos és lírai a maga okfejtéseiben mint Németh László az ő esszéiben és tanulmányaiban. Stílusának hosszan nyújtózkodó mondatai, néhány szép képpel és metaforával megtűzdelve, a legelvontabb szöveget is olvasmányossá tette.

És ebben is mennyi a merész egyéni exhibíció!

Ennek ellenére a regényeiben volt a legkevésbé ellentmondásos. Mintha a mese logikája óvta volna meg az eltévelyedéstől, ahogy csak ment a felvett szál után, hogy felgombolyítsa. Bárcsak az esszéinek nem egy kiátkozott darabjában lett volna ennyire konzekvens és tévedhetetlen. A Minőség forradalmában vagy a Kisebbségben című írásában amibe alighanem megint „túláradó tehetsége” vitte bele. Baj volna, ha a tévedés jogával próbálnám menteni ezt a maga magyar kora fölé nőtt ragyogó szellemet? Önmagát leleplező bátorságát ugyancsak csodálni közben, ahogy életművéből nem akarta kitagadni például fiatalon írt verseit, s az öregedés korában visszasóhajtott szép szerelmét.

66