Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Sziveri János emlékezete - Tolnai Ottó: Eszi az eget (In memóriám Sziveri János)
E csillogó-vakító váltás (gyémánthasadás) idézte fel nekem a halálhír — a halál pillanatában hologramként a költő harcokban és szenvedésekben mindinkább asztrálissá tűnő lényét. Hogy egészen pontos legyek, az utolsó sor, az „eszed az eget.” Ezek voltak azok a bizonyos szögek — amelyeken valójában nem is én, hanem ő, a költő mászott ki létünk borzalmas gödréből. Égbe vert szögek. Igen, Sziveri harcaiban és szenvedéseiben — az ő esetében ezek a szavak sajnos valós, konkrét tartalmak kifejezői — mindinkább asztrálissá lett, angyalivá tisztult. Egyáltalán nem véletlenül tette utolsó, a Szépirodalminál megjelent kötetének fedőlapjára Dürer harcos angyalát. A kötésterv — írja a kolofonban — Sziveri János munkája A. Dürer: Apokalipszis c. metszetének felhasználásával. Maradjunk, időzzünk még akkor egy kicsit ennél a fedőlapnál. „Nehéz követni János apostol lázálomszerű vízióinak menetét ezeken az illusztrációkon, amelyek Dürer annyira szubjektív felfogásában tárják elénk az eseményeket”, írja a metszeteket közreadó műtörténész, majd így folytatja: „Az Apokalipszis Könyve valamikor az első század második felében, talán Nero korában és Nero keresztyén- és zsidóüldözéseinek hatására keletkezett. Az üldözések Palesztinában ekkor hatalmas zsidófölkeléshez vezettek. A rómaiak ezeket a megmozdulásokat kíméletlen kegyetlenséggel fojtották vérbe.” Sziveri az Apokalipszis-sorozat 12. lapját választotta, Szent Mihály küzdelmét a sárkánnyal. „Különösen szép a sötétedő ég előtt folyó ádáz küzdelem szembeállítása a földi táj békés derűjével, amelynek békéjét azonban a Gonosz — mint a következő lapokon látjuk — még annyiszor fogja aláásni”, írja a már idézett műtörténész. Sziveri beavatkozása, tulajdonképpeni kreációja éppen abban áll, hogy a békés földi tájat levágja, űrt hagy a helyén, egy pillanatra sem hajlandó hinni a földi táj békés derűjében, az ádáz küzdelmet örökösnek, általánosnak tudja. Nem enged a couleur local (a krlezai balkáni kocsma párja) csábításának, jóllehet Balkán és Pannónia, ha maximálisan ellenpontozva is, mindinkább jelen van. Élpolitikai bazár, mondja a Balkáni kesergőben; János apostol pedig Jannus Pannonius is. És a gyermekkor Muzslyája is majd lassan kitisztul. No, de térjünk vissza a fedőlaphoz. A lemetszett, derűs és békés földi táj helyére írja be nevét, a könyv címét: Sziveri János Mi szél hozott? Csak most értem, fent miért írtam a fogódzó helyett minden alkalommal csökönyösen kapaszkodót, csak most, hiszen ez a szél, amely a történelem — balkáni történelmünk szele is, egyre erősödik ... Különös véletlen, hogy amikor utoljára jártam szabadkai házában, éppen akkor kapta meg a fedőlap próbanyomatát. Szemmel láthatólag boldoggá tette, lábához, betegágya végéhez helyezte, és azt, az angyalt fixálta: kettős harcában. Arcának, lényének átszellemülését már jóval előbb megfigyeltem. Egyik utolsó irodalmi estjén, a Szabadkai Népszínház kis sötét odújában (átjárójában) olvasta, mondta — adta fel, igen, úgy is, mint leckét, ám méginkább, mint kenetet — verseit. Valamiért sokáig elhúzódtak az előkészületek (Lábass Endre diákat készült vetíteni, Grencsó Pisti pedig muzsikálni). Fáztam, többször felkeltem helyemről, botorkáltam a homályban, sötétben. És közben többször belebotlottam Sziveribe. Csak néhány szót váltottunk. Mindig volt egy csöppnyi tisztázatlanság közöttünk. Meg aztán ő akkor már fél lábbal Magyarországon élt (Domonkos után ő is eltávozott — istenem, lehet, egyszer nekem is el kell mennem innen?!) — ezt a problémát sem akartam érteni, féltem, akaratlanul elkomplikálok valamit. Már mondta volna verseit, már fel volt húzva, ám ajzottságában már nem volt semmi izgágaság, villoni vagányság sem. Éppen ellenkezőleg, valami különös lényegre koncentráltság és sugárzó, mind erősebben sugárzó szelídség. A látvány megdöbbentett, meg, mert semmi megdöbbentő nem volt benne: kis szürke szárnyai voltak. Kis szürke szárit
