Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, 10. Mindszent hava - esszésorozat)

ben” folyamatosan értékteremtő, nyilvános politikai szerepet azonban nem vállaló személyiség.

Lehet. Bár ez, azt hiszem, máskor is így volt. Mégis érdemes ezt a tipológiát végiggondolni. Pozsgay, Németh, Horn, Szűrös viszonylagos népszerűségébe a pártjukkal szembeforduló, annak politikájától megszabaduló teljesítmények folyamatosan belejátszanak, bár az igazán nem mondható el, hogy a közvélemény előtt mindenben sikeresek. Az ellenzék legtöbb vezetőjénél viszont személyiség és szerep egyelőre nincs még harmóniában. Ők (a történészek, filozófusok, jogászok) most öltöznek csak be a személyiségükkel nem feltétlenül ekvivalens politikai szerepbe. Ami (tegyük hozzá) történelmi kényszerűség és inspiráció egy olyan közgondolkozásban, ahol a nemzeti függetlenség mindig előbbre kellett, hogy sorolódjon az értékrendbe, mint a személyes autonómia.

Október egyik legszebb esszételjesítménye Nádas Péter Thomas Mann naplójáról szóló írása a Holmi oldalain. Ebben írja: „ . . . egy hosszú és fáradságos életen át viszonylag következetesen, viszonylag ízlésesen, viszonylag hibátlanul s így viszonylag hitelesen elő tudja adni azt a szerepet, amelyet nem másból, mint önnön alkatából szabott ki, nemcsak kiváló játékosnak bizonyult, hanem a megszólalásig olyan volt, amilyennek magára szabott szerepe megkívánta.” Nádas fölteszi a kérdést, miért nem épült be, s tölt be a Thomas Mannéhoz hasonló szerepet irodalmi tudatunkba például Kafkáé, Musilé, Prousté (amihez hozzátenném: a hetvenes-nyolcvanas években — valóban teljes késéssel — ebben a kérdésben a váltás jelei mutatkoznak). Nádas pontos meghatározását adja egy hagyományosan kialakult magyar irodalmi köztudatnak, amikor azt mondja, hogy az ilyen köztudat, amely még a személyes szabadságon keresztül is a nemzeti függetlenség reprezentációjára törekszik, „szükségszerűen érzékenyebben reagál azokra az irodalmi teljesítményekre, amelyekben a személyes összehangzik egy szociológiai, vagy történeti jellegű szereppel”.

Majdhogynem hőséhez hasonló távolságtartással vezet el ahhoz a repedéshez, ahol felnyílik a tudatküszöbig sem engedett dráma: „Naplókban megnyilvánuló életének mélyrétege a menekülések és szenvedések sötét szövevénye. A kötelességek és feladatok jegyében álló, személyiségének egészéből kiszakított reprezentatív szerepét mégis oly nagy elokvenciával kell előadnia, hogy föl se merülhessen benne e szerep elleni lázadás ötlete.”

Ahol a repedésen át valami mást is megpillanthatunk, az a Thomas Mannban feltámadó fiúvonzódás érzete, amiről Nádas azt írja, hogy mint élethelyzetnek a megoldásához emberfeletti képességekkel kellene rendelkeznie, netán alá kellene omlania a tragédiának. Más választása nincs. Ha ugyanis a kulturális parancsnak engedelmeskedve személyiségének egészétől elválasztja a nemi életét, akkor nyilvánvaló sikertelenséggel, az önmagáról alkotott kép összeomlásával kell számolnia. Ha viszont személyisége elidegeníthetetlen részének tekinti a saját fia iránt érzett vonzalmát, akkor meg kell tagadnia egész kultúráját. És tovább az esszékifejlet arról, hogy sikeresség-szerep-személyiség kontextusában (ebben a történetben is) milyen pontokon van aláaknázva az európai kultúra.

Mindebből (gondolatmenetünk felől) itt most az emelendő ki, hogy még egy reprezentatív szerepalakítás esetében is ott leselkednek a személyiség és szerep kiküzdött összhangja mögött a föloldhatatlanságok, melyekben széthasadhat a kimunkált egység. Van aztán ennek (a mai sorsunk, alternatíváink, kudarcaink mélyén sistergő dilemmának) egy olyan vetülete, amely a kultúrateremtés folya31