Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

Jókor-e vagy rosszkor, de eszembe jutottak iskolai tanítóm, Mihail Fjodorovics szavai: „Az ember a létért való küzdelem során nagy földterületeket kezdett elhódítani az erdőtől, hogy gabonát termelhessen. Az embernek mind nehezebbé vált, hogy csupán vadászat révén szerezzen magának élelmet, ezért hozzáfogott vadakat szelíidíteni és háziállatokat tenyészteni”.

Netán az embernek manapság másféle törvényei vannak a fönnmaradásra, ha a kollektivizálás riasztó napjaiban nagy nehézségek árán létrehozott kolhozépületek s a közös veteményeskert helyén egy építőanyag-lerakat s Varjogantól tíz meg száz kilométerekre dolgozó olajfúrók és gázszerelők számára rendeltetett hatalmas technikai felszerelés elhelyezését ítéli szükségesnek? Hát a csővezeték építőinek átrakóbázisa számára nem akadt egy másik, egy alkalmasabb hely? Hisz mindez olyan fájdalmasan nehezedik a gyerekkoromra, hogy a könnyem is kicsordul. És elnémul a nyelv, görcsbe rándul az ajak, az ujjak pedig bárgyú ütemre kopogni kezdenek a hajópárkányon:

Vas meg az ég. . .

Csövek meg a nap. . .

Cement meg a vadludak. . .

Tartályok, fellegek. . .

3. Várván az első hóra

Nálunk türelmetlenül várják az első havazást. Az első hó: sikeres vadászat, megkönnyebbült lélek, áttetsző levegő. Időnként úgy érezni, hiába várjuk, nem jön el soha.

A levelek már rég lehulltak. Erősen meghüvösödött. Jég ropog talpunk alatt a tegnapi tócsák helyén. Ropog a fagycsípte rénzuzmó, mintha nyári hőség szikkasztotta volna ki. Körös-körül ropogás. De nem afféle fáradt, öreges, hanem zengő-bongó, megfiatalító. Gyerünk hát vadászni!

Noha nagyapám elég vénecske már — több mint hetvenszer látta meg az első havat életében —, ő is oda készül.

— Kijövök kora reggel — azt mondja —, állok a sítalpra. Kérdi az asszony: „Te meg hová, papa?” „Vadászni!” — mondom. Megint az asszony: „Bajod ne essék, papa!” „Majd igyekszem!” — mondom nevetve. Az asszony nem csillapszik: „Miféle szükség hajszol téged, papa?” De én sem hátrálok: „Neked szeretnék, kedves, egy galléra való cobolyt szerezni...”

Kilép a kéregsátorból nagyanyó, s e szavak hallatán így szól:

— De hát hová készülődsz, öreg? Teli a környék fúrótornyokkal. Hét utat ha bejársz, sehol egyetlen vadat nem találsz.

— Ejnye, te asszony, minden kedvem elrontottad. Eridj csak, öreg, a fazekaidnak vezényelj, a tűzhely mellett varázsolj. Nálad jobban ott senki el nem boldogul. Ne avatkozz hát a beszélgetésbe . ..

Éldegélsz, engedelmeskedsz, elgondolkozol.

Ősz van. Zeng a fagy. Kőolajbűz, fáklyakorom fertőzte meg a levegőt. S már oda a test könnyedsége, lélegezni is nehéz. Súlyos a fejem. Zeng-bong a fejem. Öregapámnak meg könnyes a szeme. Nem maga miatt — hisz ő már leélte a magáét —, hanem miattam, az én földem miatt.

29