Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Faludy György: Barátnő barátnőjéhez, CIX. Szonett, CX. Szonett, CLXIII. Szonett, CLXV. Szonett, CLXXVIII. Szonett (versek)
CLXV. Szonett (Gyermekkori koldusok) A Bajza utca szélén ült; térdén túl két sárga botban végződött a lába. Csokornyakkendőt hordott. (Ezt elvárták.) Én arra mentem mindig iskolába. Merev bogárszeme, mihelyt meglátott, felvillant s rögtön kialudt. Nem dobtam: lehajoltam s úgy tettem kalapjába az aprópénzt, melyet anyámtól loptam. S a hadirokkant, kinek nem jutott már görgőkocsi. Az úton béna testtel forgatta át magát. Az emberek meg lesték mint a mutatványt. Vén házmester bújtatta el a feljáró lépcsője alá éjjel, hogy a lakók ne lássák! És a Damjanich utcasarki örült, aki vihogva lengette sapkáját! Egyet közülük mindenkinél jobban ismertem. Mint madárijesztőn lógtak a rongyai. Azt gondolta, hogy néma, bár néha úgy tűnt, mintha hozzám szólna. Nagyon magas növésű volt és gőgös. Mankó nélkül is bizton állt féllábon. Jobb karját megemelte. Alamizsnát akart, vagy azért tette, hogy megáldjon? Nem tudhattam. Gyermekszobám falára a sok függélyes, görbe repedésbe én képzeltem ágyam fölé a koldust. És ő kísér, már közel hetven éve. (Budapest, 1989) CLXXVIII. Szonett (Tizenkét meg öt pintyőke) Tíz éve lakunk együtt, mégsem értem, hogy kora reggel az ünnepi csend, majd csipogás s végül ez az édes s egyre hangosabb füttyszó mit jelent.
