Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Mák Ferenc: Megbékélés gondban és reményben - Bevezető sorok egy összeállításhoz - Az önfeláldozás radikalizmusa - Beszélgetés Tolnai Ottóval

lényeges kérdéseit is érintő — probléma. Mert hát, mit jelent az, hogy jugoszláviai magyar festészet? Hogy még érdekesebb — és ránk jellemzőbb — legyen a dolog: ez a mi legnagyobb festőnk immár vagy fél évszázada Zágrábban élt. Teljes inkognitóban, ismeretlenségben, noha a háború után az első csapattal — Lubardával, Celebonovictyal, Stupicával, Glihával stb. — állított ki világszerte. Mondanom sem kell, hogy a zágrábi lapokban az elmúlt fél évszázadban egyetlen sor sem jelent meg erről a Dobrovic- és Ljubo Babic-tanítványról.

A BBC-nek írt nekrológban külön foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mármint azzal, hogy a jugoszláviai magyar festőkkel sem a jugoszláv, sem a magyarországi műkritika nem tudott mit kezdeni. Noha a festészet állítólag nem kötődik nyelvhez, mégis messze rangján alul kezelik. Nincs külön képtára stb. Ne feledjük, éppen ezek a festők alapították az első jugoszláv művésztelepet is.

Ám nem ezért említettem Önnek Londont elsősorban.

Egyik nap megválasztottak az íróegyesület elnökének, a másik nap fel kellett szólalnom Belgrádban a szerbiai írók rendkívüli közgyűlésén, harmadnap pedig Londonban találtam magam.

Ott ácsorogtam a Hyde parkban. Előbb csak hallgattam, néztem a megszállott rétorokat. Néztem a magunk görbe tükrében, de képtelen voltam nevetni, a sírás kerülgetett. Csak ácsorogtam ott. Emlékszem, egykor folyóiratunkban foglalkoztunk a tisztelgés, a díszlépés, a szónoklás elemeivel, koreográfiájával, de ez most valami más volt, véresen komoly dolognak tűnt. Megdöbbenve láttam, milyen szegényes a rekvizítumuk, alig változott valamit Chaplin Nagy diktátora óta. Mondom, előbb csak ácsorogtam ott, hallgattam őket, majd azon kaptam magam, hogy az én szám is mozogni kezd, én is hadonászni kezdek. Gondoltam: hát akkor elmondok mindent. Itt szabad, nem kell félnem, hogy valamelyik mondatomat rosszul találják értelmezni, félre fogják magyarázni. Igen, itt mindent szabad mondani. Végre megszabadulhatok az öncenzúrától. És különben is, úgysem értenek magyarul. És szépen elmondtam elnöki székfoglalómat. Kifejtettem nézeteimet Jugoszlávia pillanatnyi helyzetéről is természetesen. És nem kellett félnem, hogy valaki felszisszen, de attól sem kellett félnem, hogy valaki túlságosan metaforikusnak találja nyelvemet és rámszól, végső ideje kerek perec színt vallanod, nem játszhatsz így végtelen, vagy éppen fordítva, miért ártod magad költő létedre a politikába, nem gondolod, hogy túlságosan beleszaladtál a muharba?

Majd a távolban lovagló lányokat kémlelve, saját egyéni problémáimra is kitértem, mert hát mindenkinek megvan a maga privát kis Koszovója is. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy novellahős, valami részegítő légüres térben hápogtam boldogan . . .

És amikor visszatért Londonból, a Hyde parkból Újvidékre, itt mi várt Önre?

Már a repülőtéren megkezdtem az alkalmazkodást, már a repülőben visszazökkentem. Alighogy elindultunk, a kedves légikisasszonyok a Financial Times vastag, isteni nyomású, drapp példányait osztották szét közöttünk. Az újságba temetkező útitársaimat szemlélve nem győztem csodálkozni a business ilyen fokú jelenlétén, eluralkodásán. Minden angol businessman volt, vagy ha nem, akkor zarándokúira jött hozzánk, Medjugorjébe ... És aztán, valahol Jugoszlávia felett, a Politika egy példánya kezdett körözni az utasok között. Mondanom sem kell, én is mohón, kiéhezve kaptam utána. Akkor meg, a business után, a tömény politika képesztett el, égette meg szinte a kezemet.

Alighogy visszatértem, pár napra rá megérkezett a Szerbiai íróegyesület eminens küldöttsége. Biztosan erről akart kérdezni?

Különös, de Matija Beckovic'ot én kanizsai költőnek tekintem, igen, saját mitológiámban, borghesi irodalomtörténetemben ő kanizsai költő — egy pillanatig ugyanis szülővárosomban élt kiskorában, majd családi vonalon később is vissza-visszatért. Én — persze még véletlenül sem azért, hogy költői csellel kisiklassam a tárgyalást — üdvözlő szavaimban erről a problémáról, erről a letisztázatlan irodalomtörténeti mikroadatról szóltam. Több fontos költőnk él most is Kanizsán, és ott rendezzük meg már évtizedek óta írótáborunkat (a fent említett művésztelep párját) .. . Na már most, engem mint kanizsai költőt mindig

68