Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tóth László: Csehszlovákiai (magyar) változásokra

meg a csehszlovákiai magyar közírás fáradt, reszelős hangja, a lap évek óta hallgató írókban — Roncsol Lászlóban, Mikola Anikóban, Bárczi Istvánban például — ébresztette föl (legalábbis a publicisztikai műfajokat tekintve) az íráskedvet.

Huncík Péter szavait pergetem a kazettáról:

— Lapunknak az a törekvése, hogy valóban árnyaltan mutassa be nemzeti kisebbségünk életét és árnyaltan fogalmazva, differenciáltan közelítse meg a nemzeti kisebbségi kérdést. De ugyanúgy, ahogy november 17-e után a szlovákok sem tudnak maguk közül mindenkit elfogadni, csak azért, mert valaki szlovák, s fel kell vegyék a harcot a régi struktúra intézményeivel, a Nemzeti Fronttal, mint olyannal, a régi struktúra embereivel, a kommunista párt magukat lejáratott vezetőivel, mindezt mi sem kerülhetjük meg, hiszen ez esetben nagyon hamar eliminálódnánk és kizárnánk magunkat a demokratizációs folyamatból. Éppen ezért vállaltuk fel, még ha nem is a leghálásabb feladat számunkra, hogy elmegyünk egy-egy kompromittálódott vezető után, s rákérdezünk náluk egy-két kényes kérdésre. De hogy még véletlenül se lehessen bennünket elfogultsággal vádolni, általában diákokra, újságíróbojtárokra bíztuk ezt a feladatot. Ami egyúttal gesztus is volt a részünkről, maximális mértékben megadva a megkérdezetteknek a lehetőséget a védekezésre, érveik felsorakoztatására. S ugyanez a gond vezetett bennünket akkor is, amikor a szlovák parlament magukat lejáratott magyar képviselőinek azt ajánlottuk, alakítsanak egy magyar klubot, s amikor megkérdezték, miért, azt válaszoltuk, azért, hogy ez a klub testületileg mondhasson le. Hogy ne kelljen ezt kinek-kinek személyesen megtennie. Tudod? De szép is lenne, ha tizenhét magyar képviselő egyszerre mondana le, és ezzel átadná a helyét a valóban a kisebbségi magyarság érdekeit képviselő embereknek. Parlamenti képviseletünk arányának meghatározásánál tudniillik még mindig kisebbségünk százalékaránya a döntő. Persze, ajánlatunk, sajnos, süket fülekre talált. Vagy vegyünk egy másik esetet. Biztos vagyok benne, hogy például egy jól működő, tisztességes társadalomban az Új Szónak az a főszerkesztő-helyettese, aki saját bevallása szerint csak nagy viták eredményeként és néhány munkatársa erélyes tiltakozása ellenében tudott érvényt szerezni annak a felsőbb, a kommunista párt központi bizottságából érkező utasításnak, mely szerint a Panoráma Dubcek-interjúját és a csehszlovákiai magyarságról sugárzott műsorait, meg a Néhány szót el kell ítélniük, egyet tehet csak, nevezetesen, hogy levonja a tanulságot és lemond. Ezt azonban mindmáig nem tette meg, s minden jel arra mutat, hogy nem is teszi. Szóval, nem a főszerkesztő-helyettes személyéről, hanem többről, egy jelenségről van szó.

Függetlenségünkre, azt hiszem, aligha van jobb példa annál, hogy azt is szóvá tesszük, ha valamivel a lapgazdánk, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen koordinációs bizottsága részéről nem tudunk egyetérteni. Történt például, hogy amikor az első, Romániába induló segélyszállítmányok idején, amit mi kezdeményeztünk, a Független Magyar Kezdeményezés és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, még december 22-én, a Csehszlovák Vöröskereszt nagy nehezen fölébredve Csipkerózsika-álmából, s attól tartva, hogy ez az egész kicsúszik a kezéből, keresztülvitte a szövetségi kormánynál, hogy e segélyszállítmányok előtt a csehszlovák—magyar határt azonnali hatállyal zárják le, hogy aztán Pozsony, Besztercebánya és Kassa központokból minden küldeményt a Vöröskereszt továbbíthasson. Nos, habár Szlovákia szerte határozott tiltakozás fogadta ezt az intézkedést — s nem csupán a magyarlakta vidékeken —, mégis mi voltunk az egyedüli sajtóorgánum, amely a koordinációs bizottságnak feltette a kérdést, hogy miért huny szemet a dolgok ilyetén alakulása fölött? S nem tetszett végül az sem, ami Havel elnökké választásakor történt. Tudomásunk volt ugyanis arról, hogy a parlament kommunista képviselőinek jelentős része nyílt lázadással fenyegetőzött Havel jelölése miatt, és erősen fogadkozott, hogy ellene szavaz majd. Erre mi történt? A Szövetségi Gyűlés, azaz a csehszlovák parlament a jeles polgárjogi harcost és drámaírót egyhangúlag választotta meg köztársasági elnökké. Nem tudom, az elmúlt negyven év alatt előfordult-e már Európának ezen a térfelén másutt is, hogy egy lap könnyedén bírálja nemcsak közvetlen kenyéradó gazdáját, hanem az egész struktúrát, amit ez a gazda létrehozott. Például az elnökválasztást.

57