Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Szenti Tibor: Novák László: A három város építészete (Gondolatok a múzeumi műhelymunkáról, a nagytájról és a monográfiáról)
Az új határokat az elemző kutatási eredmények hozzák meg, amelyek épp a „mélyfúrásokkal” világítanak rá a különbözőségre és sokszínűségre. Ennek a szemléletnek úttörője volt Bálint Sándor, aki egyetlen, polgáriasodott egykori mezővárost, majd szabad királyi várost: Szegedet és nagy határát nevezte el nagytájnak. Talán túlzás volt (netán egy fajta mítoszteremtés?) „Szögedi Nemzetről” beszélni, de monográfiáiban, különösen az azonos című, több kötetes munkájában megcáfolhatatlanul igazolta, hogy Szeged a Dél- Alföldön belül is nagytájat alkot. Novák László nem teóriát állított föl, hanem kutatott. Jól tudjuk, hogy gyűjtőmunkája nagyobb területet érint, mint a „Három város”. Ebből a gyűjtésből születtek a monográfiák, és ezek a témák, az elvégzett alapos föltárások bizonyították; maguk a talált tudományos tények rajzolták körül a valós nagytáj körvonalát, amely a Szeged és vidéke területénél nagyobb földrajzi egységet, de hasonlóan karakteres és összefüggő régiót alkot. Ennek a perdöntő, bizonyító munkának egyik legutóbbi kötete „A három város építészete.” (Nagykőrös, 1989.) A kötet 784 számozott lapból áll. 545 kép, 8 térkép, 30 színes felvétel, 306 archív és jelenkori rajz egészíti ki. A rajzokat a szerző és Sabján Tibor, a fotókat 11 fős kollektíva készítette. A 70 íves könyvet 8 és fél oldal irodalomjegyzék, valamint két idegennyelvű összefoglalás egészíti ki. Gunda Béla és Sztrinkó István lektorálták. A könyv világosan tagolt, és már az első részében két nagyon fontos elvi kérdést rendez. Először is történelmi áttekintéssel igazolja, hogy a mezővárosi kultúra, annak egyik legmarkánsabb ága az építészet, különálló értéket képvisel, és ez az érték nem marad el a polgári-, kereskedő-, bánya- stb. városok értékei mögött. Novák László könyvének szelleme sugallja: már a fölvetés ellen is tiltakoznunk kell, hogy például „melyik az értékesebb; egy rotundás középkori vidéki templom, barokk udvarház, vagy a dualizmus korában épült mezeikertes tanya?” Mit jelent az „érték”? Az építés bonyolult és finom szakmai megoldását, a fölhasznált építőanyag minőségét, a használhatóság módját? Hol van, és melyik a valódi értékmérő, amelynek alapján egyik vagy másik kor, avagy stílus leminősíthető, illetve fölmagasztalható? Ahogy könyvében Novák László sorraveszi a történelmi, társadalmi, településrendszeri tényezőket, az építkezés táji és személyi adottságait, egyértelműen kiderül, hogy a mezővárosban egymásra rakódó korok építészetét is csak együtt szabad vizsgálni és értékelni. Egyik forma és tartalom következik a másikból. Nem külön-külön, hanem együtt alakítják ki a mezőváros jellegét és értékét. (Minden más típusú városnál a korok és építészetük különbségei jóval markánsabban válnak külön. Más kérdés, hogy ezt a történelmi kronológiát a mezővárosok esetében a hagyományos paraszti életmód végéig szabad nyomon követni, mert ahogy megjelenik az „egyen”, az intemacionális, a „modem” építkezés, ennek értékeit már külön kell vizsgálni!) Másodsorban Novák László nagyívű tablója nagyon is ésszerűen beleágyazza a „Három város” építészetét az általánosabb alföldi mezővárosi építészeti hagyományokba. Megmutatja az összefüggéseket, rokonságokat, de „mélyfúrásával” a különbségeket is jelzi, és épp ezzel tudja meghatározni a nagytáj körvonalait. A könyv igen egységes építkezési kultúráról árulkodik. Az alap-, metszet- és axonometriás rajzok a szerkezetet, a méreteket és az elhelyezkedést hűen tükrözik. Novák László kiterjedt levéltári kutatással gyűjtötte össze a régi építkezések műszaki rajzait. Ezek nem egyszer esztétikailag is megragadóak, valóságos „iparművészeti” munkának számítanak. Novák László eleget tett a szakmai ínyencek elvárásának is. Olyan fotók sokaságát közölte, amelyek egyrészt apró és finom építészeti részleteket mutatnak be, másrészt dokumentálják a társművészeteket. A mezővárosi kultúra ékkövei a fűrészelt díszes és esztergályozott elemeket tartalmazó deszkakapuk, a stukkó- és kovácsoltvas- rácsdíszítés. A szakipari munkák között minduntalan föltűnik a bádogosok díszítőkészsége, és az épületek oromdíszítése. A mezővárosi kultúra fejlődése együtt haladt a hagyományos parasztkultúra változásával. Ez a folyamat az építészeten, elsősorban a stílusváltásokkal jól követhető. A két világháború között kiteljesedő városképet zömében a barokk, klasz- szicista, eklektikus és szecessziós jellegű épületek határozták meg. Megfigyelhetjük, hogy a művészeti stílusok a nagytáj népét leginkább meghatározó parasztpolgárság magánházain milyen rusztikus bájjal jelennek meg, mert nem csupán a réteg ízlését tükrözik, hanem a vagyonosodást, a fölfelé törekvést és az új minőség kialakításának igényét is. Az egyetlen, ami visszás és elkeserítő, hogy ezeket a szép homlokzatokat miként csúfították el az utóbbi 40 év feliratos cégtáblái, a neonreklámok, a gázkályhák kivezető csövei, a modem kor szemlélethiánya. Végül meg kell említenünk még egy fontos szempontot, amely a legtöbb, hasonló témájú monográfiából kimarad vagy nem olyan hangsúlyos, mint Novák László könyvében, holott ez is meghatározó jelentőségű. Ez a temetőkertek építészete, amely minden nép valamennyi rétegére jellemző eltéréseket mutat. A nekropoliszok a holtak városai. Amit a lakóvárosban az ember megalkotott, a temetőkben is mindaz előkerül, 95
