Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Araczki László: Egy eszménykép színváltozásai (A Petőfi-kép módosulása a költő szülőházának vendégkönyvi bejegyzései alapján)
Araczki László Egy eszménykép színváltozásai (A Petőfi-kép módosulása a költő szülőházának vendégkönyvi bejegyzései alapján) P oeta non fit, séd nascitur!” — tartja egy régi latin mondás; vagyis: a költő nem lesz, hanem születik. Igaz lehet-e vagy sem ez a tétel, nehezen eldönthető, mindenképpen érdemes eltűnődni rajta, de ha végiggondoljuk, hogy évszázadnyi vagy emberöltőnyi léptékkel mérve a világirodalmat, csak nagy ritkán találkozunk olyan költőóriással, aki messze túlélte korát, aki áthágott az országhatárokon, aki kiszakadva a tér és idő hatalmából, egyszerre hirdetett nemzeti és egyetemes igazságokat, akkor az állítást igaznak véljük. Számunkra, magyarok számára megrendítő a tudat és lelket emelő a felismerés, hogy Petőfi Sándor ilyen költő volt. Torzóban maradt élete ellenére költői testamentuma hibátlanul kerek egész, ezért tudott az idők folyamán, s tud ma is, hidat feszíteni múlt és jelen között. „Petőfi él!” — írta róla még 1877-ben Reviczky Gyula egyik versében, amikor elterjedt az a hír, hogy a költő a szibériai ólombányákban raboskodik. Noha igazában Reviczky sem hihetett már ekkor Petőfi biológiai létének folytatódásában, hiszen több forrás nagy valószínűséggel bizonyította, hogy a tragikus segesvári csata után a költő madársuhanású testét elnyelte valamelyik tömegsír Fejéregyháza és Héjjasfalva között. (Magam nem hiszek a szibériai legenda feltámasztásában.) Reviczky tehát Petőfi szellemének továbbélését hirdette eufórikus örömmel, s az általa felröppentett jelszó korunkig visszhangzott, s nap mint nap késztet bennünket most is hétköznapi számadásra vagy éppen önvizsgálatra Petőfi szellemi örökségének ápolásakor. S úgy tűnik, ahogy a tovarepülő évekkel messzebb kerülünk Petőfitől, ahogy időben távolodunk tőle — sokszor utak és tévutak csavarodásában —, mintha egyre nagyobb szükségünk lenne arra a letisztult és szilárd eszmerendszerre, és arra a megindítóan szép emberi példára, ami Petőfit jellemezte. Csillagszülő század gyermeke volt ő, költészete a nemzetté válás zaklatott — meredélyekkel és mélységekkel teli korszakában fogant, és azon kevesek közé tartozott, akik másként hagyták a világot, mint ahogyan találták. Petőfi korában és később is akadhattak ugyan finomkodó irodalmárok és esztéták, akik megpróbálták őt a magyar irodalom dűlőútjaira szorítani, akadhattak önvédő és magyarko- dó „hazaffy”-ak, akik tyúkröpte magasában verdeső pátosszal valamiféle sorsszerű mártí- romságról zengedeztek Petőfi kapcsán, akadhattak tudatlanok vagy tudatos torzítok, akik csupán a románcok holdfényíróját vagy a bordalos duhajt láttatták a költőben, de évek múlásával a hamis dicsőségre vágyók belehulltak az időbe, s ma már a maga teljességében fénylik fel Petőfi költői világa és morális tisztasága. Hiszen ilyen korszakos posztulátufnok, mint szabadság, egyenlőség, testvériség, de ilyenek is, mint zsarnokság, rabság, szolgaság — éppen az ő költészete révén kaptak valódi tartalmat, s ivódtak nemzeti tudatunkba. Majd amikor a magyar forradalom és szabadságharc elvérzett az európai reakció fejszecsa54
