Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)
közönségszervezés. Tudtam, hogy ezzel nem lesz baj, Istenfélő Dániel ismét a borjak karámjához fogja terelni az embereket, minden bizonnyal még nagyobb hévvel, mint az első szavalóestre. Szombaton délután már kipirult arccal és nevetgélve járkáltak a rabok a marha- tenyésztő telepen. Lassan vége felé jártunk a tavasznak, szépen sütött a nap, zöldellt a határ, úgy látszott, hogy mindenki örül valaminek, azt hiszem, azon a napon Istenfélő Dániel ingyen osztogatta a pálinkát az embereknek. A piros arcú rabok alkonyattájt valamennyien ott szorongtak a borjúkarám előtt, még mindig örültek a tavasznak és a költészetnek, az őrházból most is kijött a Macedón három egyenruhás őrrel, és Halálfejű Józsi is megjött két tagbaszakadt testőrével. Vártuk a Lírikusokat, de előbb a Mágnások jelentek meg. Az ő arcuk nem pirult ki a tavaszi napsütéstől és az ingyen pálinkától, mogorván néztek maguk elé, és az első sorba, a korláthoz tolakodtak. Akkor Gereben Mihály istállója mögül előbukkantak a Lírikusok. Égő fáklyákkal jöttek libasorban, Istenfélő Dániel lépkedett elöl, az ő fáklyája égett legnagyobb lánggal, de a többi fáklya is szépen lobogott, olyanok voltak a Lírikusok, mint a Hófehérkéről szóló rajzfilmben a törpék, amikor a bányából jöttek hazafelé lámpásokkal a kezükben és énekeltek. A Lírikusok nem énekeltek, viszont hangosan dúdoltak valami egyhangú és szomorú melódiát, úgy hangzott a dúdolgatás, mint egy mesebeli Daráló malomköveinek a kissé idegesítő zúgása. A fáklyák is mesebeli szagot árasztottak. Nem tudom, hogy miből csinálták a fáklyákat, de mintha fáradtolajjal és mésszel átitatott kóccsomók égtek volna, édeskés olajbűz terjengett a Lírikusok nyomában, ez még jobban elkábította a már amúgy is kissé kábult rabokat, harsányan megtapsolták a felvonuló Lírikusokat, a borjak pedig engedelmesen visszahúzódtak a karám másik végébe. A Lírikusok bementek a karám közepébe, megálltak és még mindig zümmögték az egyhangú szomorú melódiát, a közönség tapsolt. Aztán elhalkult a zümmögés, abbamaradt a taps, és akkor a Lírikusok elkezdték mondani a verseket. Istenfélő Dániel csikorgó sorai meglepő hangerővel robbantak bele a szép tavaszi estébe, az égő fáradtolaj és a mész összevegyült édeskés bűze egyre súlyosabban feküdt rá a tájra, a fáklyák is megmozdultak a magasban, a Lírikusok feje fölött, előbb csak kis fényes köröket rajzoltak a levegőben, aztán a körök egyre nagyobbak lettek, és égő kereszteket is rajzoltak a lobogó fáklyák, titokzatos fényjeleket adtak egy távoli világból, amely lehetett akár mesevilág is. Hófehérke törpéi felnőttek, de azért továbbra is meséket mondtak, igaz, hogy talán még ők sem tudták, hogy jól végződnek-e ezek a mesék. Ropogtak Istenfélő Dániel rímes versei, valamiképpen rákapcsolódtak a kissé zűrzavaros fényjelekre, és már a számomra sem hangzottak olyan rosszul, mint odabent az istállóban. Vagyis a borjúkarámból színpad lett ismét, a füstölgő fáklyák szaga elnyomta a trágyabűzt a marhatenyésztő telepen. A közönség nyilván nem értette a meséket, mint ahogy én sem értettem egészen, de mindenkinek tetszett a harsogó szavalással kísért furcsa fáklyalánc, többször is felharsant a taps, a Lírikusok pedig dörögték tovább a rímes börtönverseket, és tűzkereszteket rajzoltak az égre. Egyszer csak a Mágnások elkezdték ütemesen kiabálni: — Nem értjük! Nem értjük! Mindenki csodálkozva nézett rájuk, csak a Lírikusok nem csodálkoztak. Harsogták a verseket, lassan előrejöttek a korláthoz, az égő fáklyákat leengedték a magasból, előrenyújtották, és a Mágnások arcába világítottak. Égetett a fáklyák 10
