Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete

Könnyen kitalálható, hogy milyen nyelvi transzformációk rendelhetők hozzá ezekhez a régészeti fázisokhoz, a protogörögtől a keltáig, ám inkább arra figyeljünk most, hogy Renfrew régészeti transzformációs skálája milyen jól egybevág azzal a regionális beosztással, amit Makkay János Piggott analízise alapján összegzésképpen fölvázol:

„A neolitikum legvégén — írja —, a 3. évezred közepe táján tehát kilenc őstörténeti régió volt Európában: az égéi, a mediterrán, a balkáni-dél-Kárpát medencei, a közép-európai- kárpáti, az atlanti, az észak-európai-dél-skandináviai, a sztyeppi-gödörsíros, az észak- balti-finnugor és végül az egyetlen, még nem neolitizált térség, Finnország és Skandinávia, valamint a Szovjetunió legészakibb részei, a lapp vidékek.”

Európa máig felismerhető regionális tagozódása tehát úgylátszik a neolitizációval, azaz a mezőgazdálkodás elterjedésével összefüggésben alakult ki, és ez igencsak fontos attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszéltek az első földművelők, s hogy csakugyan vitték-e magukkal a mezőgazdálkodás tudásával együtt a nyelvet is. Renfrew mezőgazdálkodás- indoeurópaizálódás tézisét a nyelvészek máris szinte egyöntetűen elvetették, és nem igen látszanak melléállni sokan a régészek közül se. Ám mondjanak akármit, Renfrew szellemes konstrukciói újból fenekestül felforgattak egy eleddig szinte véglegesen megoldottnak látszó kérdést. Nem igen lehet többé az indoeurópai nyelvek elterjedését zsinórdíszes kerámiás-csatabaltás, harcias pásztornépek békés vonaldíszes földművelőkre való rátelepedésével magyarázni, sőt még ennek a klasszikus elméletnek valamilyen modern „kurgani- zált” változatával sem. Hiszen Európa döntő nagy eseménye a földművelés meghonosodása és intenzifikálódása volt, és ez az egész híres sztyeppi nomád kultúra — ha hinni lehet Renfrew-nak, — az európai mezőgazdálkodás keleti peremvidékein keletkezett, innét terjedt aztán a nagy eurázsiai pusztaságokon át tovább keletre, el egészen Észak-Indiáig és — amint a tokhár nyelvemlékek mutatják — a Góbi sivatag oázisaiig. De ha történetesen nincsen igaza Renfrew-nak és nem így történt, annyi akkor is bizonyos, hogy a nyelvek terjedése és fennmaradása, a demográfiai változások, az etnogenezis, a technikai újítások adaptációja, az életmód megváltozása, a társadalmi rétegződés ki- és átalakulása egymással szervesen összefüggő folyamatok, és ennek az egész kapcsolatrendszernek a feltárása nélkül reménytelen a megértésük, pedig épp elég bonyolultak önmagukban is. Ez Renfrew új könyvének nagy tanulsága, s ez attól függetlenül megmarad, hogy végül mi fog kiderülni mezőgazdálkodás és indoeuropaizáció együtt-terjedésének a konkrét kérdésében. Ha valami fölróható Renfrew-nak, hát inkább az, hogy túlságosan egyszerűen képzelte el a mezőgazdálkodás elterjedését.

Látja persze Renfrew jól, hogy a mezőgazdálkodás elterjedése nem egyszerűen a délnyugat-ázsiai centrumokban kialakított módszerek átvételéből állott. Épp ő ne látná, aki „kykladikus triász”-ával (a búza, bor, olaj többszörösen összehangolt termelésének a föltárásával) új, és a keleti mintáktól merőben különböző alapokat teremtett az Égeikum egész prehistóriájának? És különben is, nem hangsúlyozza-é transzformációs fázisaival éppen eléggé a mezőgazdálkodás európai adaptációjában az adottságokhoz simuló önállóságot? „Minden új földdarab elfoglalóinak — írja — valamiképpen fel kellett fedezniük maguknak a mezőgazdálkodás természetét, és azt, hogy mire alkalmas épp az a terület. Általában megvoltak a növényeik és állataik, amikkel apáik éltek, és megvolt a hozzávaló tudásuk is, de maguknak kellett kidolgozniuk az adaptációkat. Új technikákkal kísérleteztek, másféle növény- és állatfajokkal. A terület vadállománya szolgált vadászzsákmányul, és végül úgy átformálták mezőgazdálkodásukat, hogy északibb Európa neolitikuma jócskán különbözött az Égeikumétól. De minden egyes régió kultúrája és mezőgazdálkodása félre nem ismerhetően valamilyen transzformációja volt szomszédai ökonómiájának.” Transzformációk szakadatlan sorozata köti össze Európa legtávolibb észak-nyugati csücskeinek a mezőgazdálkodását is a dél-keleti részekével és ezen keresztül az anatóliai centrumokéval. Renfrew azonban — és ez már megengedhetetlen egyszerűsítés — elfogadja és egész elméletének egyik szilárd alapjául tekinti Luigi Cavalli-Sforza és Albert Ammerman populációdinamikai modelljét, ami szerint népességnövekedés és véletlenszerű „vándorlási aktivitások” interferenciájából „terjedési hullámok” alakulnak ki és gyűrűznek szét

89