Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
felzárkóztak a talajszitálással nyert magvak és csontok kvantitatív adatai. A paleobotanika, a pollenanalízis, a paleoklimatológia haladásával egyre pontosabb képet sikerült vázolni az egyes régiók termőhelyi sajátságairól. A kedvező körülmények közt helyenként megőrződött nyomokból következtetni lehetett a föld megmunkálásának a módszerére, kivált a szántás elterjedésére. Sok helyütt meghatározták az erdő és a művelt terület arányát és eloszlását; a települések élettartamából, nagyságából, eloszlásából pedig következtetni tudtak a földművelés elterjedésének és intenzifikálódásának a dinamikájára. A termelés rekonstruált módszereit azután kísérleti farmokon ki is próbálták, s az így nyert kvantitatív tapasztalatok és munkaidőmérlegek közvetlen következtetéseket tettek lehetővé a prehis- tórikus megélhetési körülményekre. Kivált az Eric Higgs körül fölnövekvő cambridge-i gazdaságrégészeti iskola bánt mesterien ezekkel az újabb módszerekkel, s szerkesztett kombinálásukkal érdekes szocio-ökonómiai modelleket. Higgs kivételesen ötletdús és szuggesztív professzor volt, s bár csupán egy rövid évtizedig, 1967-től 1976-ig vezethette a tanszéket, hatása halála után is óriási. Nem annyira teóriáival hatott (amelyek nem mindig voltak mentesek egyoldalúságtól és túlzástól) mint inkább szemléletével, ahogyan a gondosan összegyűjtött és szakszerűen elemzett adatok mögött mindig az embert, a szenvedő és alkotó embert kereste. Hiszen ha sikerült kideríteni, hogy hogyan, mennyi munkával, miből és milyen áron sikerült egy-egy korban és helyen előteremteniük az embereknek a megélhetéshez szükséges javakat, akkor ezt a megélhetési képet összevetve a hagyományos leletekkel, megsejthető az ősi földmíves közösségek rétegződése és szerkezete. A modellalkotás első lendületében Higgs eltúlozta a regionális fejlődések önállóságát és szinte minden külső hatástól mentesnek képzelte Európa mezőgazdaságát; ámde azt kétségkívül igazolta, hogy léteztek a posztglaciális időszakban a hagyományosan elfogadottakon kívül primér domesztikációs zónák, s hogy a domesztikáció a növények, csakúgy mint az állatok esetében hosszú folyamat volt, nem egyetlen hirtelen „forradalom”. S a „neolitizáció” se választható el benne — mint már Clark hangsúlyozta — a „mezolitikum- tól”: a gyűjtögetés, vadászás, halászat kellő környezetben meglepően gazdaságos, és meglehetős népességet eltartó életforma lehet, amely továbbá szervesen beépülhet a földmíve- lő-életmódba. A növénytermelés és a háziasítás inkább az emberi populációkra ható „természetes szelekcióként” képzelhető el, mintsem „innovatív” gyűjtögetők és vadászok túlszaporodásuk megoldására kiagyalt „vállalkozásaként”. Higgset elsősorban az eredet kérdései érdekelték, de tanítványai kiterjesztették mesterük szubtilis — mondjuk így — „régészeti darwinizmusát” a későbbi korokra is. Intenzíven vizsgálták például a mezőgazdasági többlettermelésből fakadó lehetőségek hatását elitek kiválogatódására, elitekére, amelyek azután közösségek közötti kapcsolatok új formáit teremtették meg, s ezekhez járuló presztízs-fogyasztásaikkal több szinten is visszahatottak a termelő munkára, s végül igyekeztek a többlettermelésből fakadó javakat minél inkább és minél teljesebben a saját hatáskörükbe vonni. Analógiákkal bőven szolgált az etnoszociológia és a kulturális antropológia. Elsősorban Elman Service és Morton Fried tipológiái hatottak; az előbbi banda, törzs, főnökség és állam kategóriákat különböztet meg, az utóbbi egalitárius, rangsorolt és rétegezett társadalmakat különít el az állam szintje előtt. Az archeológiában persze sokkal nehezebb ezeket a kategóriákat fölismerni és nem igen húzhatók pontos határok; ámde az nyilvánvaló, hogy mondjuk egy Stonehenge-szerű monumentum létrehozása aligha képzelhető el kicsi egalitárius közösségek munkájával, bár a henge-ek kezdeti egyszerű formái könnyen lehettek ilyen kicsi parasztközösségek ceremóniális monumentumai. Az alatt az egy-másfél ezer esztendő alatt, amíg az első kicsi neolitikus henge-típusú földsáncokból a korabronzkori Stonehenge impozáns kőkörei kinőttek, hatalmasan megnövekedett a mezőgazdasági termeléstől elvonható társadalmi munka mennyisége, s ez nem csupán a mezőgazdasági módszerek hatékonyságnövekedésének indikátoraként fontos. Azért is fontos, mert valamiféle centrális akarat kifejlődésére utal, amely az egymástól független kicsi közösségek munkafeleslegét egyetlen központi célra tudja összpontosítani. Ezzel azonban szükségképpen a hierarchikus vagy legalábbis a rangsorolt társadalmak küszöbére jutottak a közösségek, illetve a nyomaikat kutató 84
