Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
Éppen a diffuzionizmusnak ezzel az emberek vándorlásához kötött formájával szakított aztán radikálisan Clark, életmódok terjedését, interferenciáját és változását téve a helyébe. Childe prehistorikus Európáját a földmíves-tudást többé-kevésbé az adott körülményekhez pászító parasztok népesítették be; Clark klimatikus és ökológiai régiók szerint felosztott Európájában ellenben bennszülött vagy bevándorolt lakosok alakították ki a helyi lehetőségeknek leginkább megfelelő életmódokat, amelyek között egyre nagyobb szerep jutott, ahol csak lehetséges volt, a földmívelésnek. De Clark parasztjai nem feledték el a megélhetés egyéb stratégiáit: a gyűjtögetést, a vadászást, a halászatot sem, s mindenekelőtt igen jól értettek az erdő adta sokféle lehetőség hasznosításához. Clark ökológiai adatokat és leleteloszlásokat feltüntető térképeiből, elvont térbeli-időbeli szkémáiból így végeredményben ugyanolyan eleven emberek bújnak elő, mint Childe eleve emberi közösségek munkájára és vándorlásaira építő régészetéből. Talán épp ezért tudta Piggott törés nélkül folytatni és szerencsésen ötvözni az angol archeológia két nagy irányát. Piggott neolitikus parasztjai az Égei-tengeren átkelve Európa délkeleti csücskéből indulnak gabonamagvaik- kal és háziállataikkal hosszú hódító útjukra, az eszközeikkel viszonylag könnyen megművelhető talajokat követve, ahogyan Childe kívánta, de Európa jól elkülöníthető nagy régióiban a helyi adottságokhoz való alkalmazkodásuk szabja meg életmódjukat, Clark szellemében, bár a kiemelkedően fontos technikai-életmódbeli újítások, mint a fémmíves- ség vagy a komplex nomád pásztorkodás továbbra is nagyobb népmozgásokhoz kötődnek, előbbi a harang alakú edények készítőinek Európa nagy részét keresztbe-kasul szelő vándorlásaihoz az i. e. második évezred elején, utóbbi az indoeurópai nyelvű népek szétszóródásához délorosz sztyeppi őshazájukból az i. e. harmadik évezred vége felé. „Úgy látszik — írja Piggott —, hogy ezek a népek voltak azok, amelyek teljesen szakítottak mindennel, ami előttük itt volt, viszont szemmel láthatóan ők rakták le mindannak az alapját, ami utánuk következett.” A harang alakú edények eloszlása azóta merőben más és semmiféle vándorlást nem feltételező értelmezést nyert, az indoeurópai nyelveket beszélő népek kérdését pedig épp napjainkban forgatta fel fenekestül az archeológia zseniális enfant terrible-je, Colin Renfrew. És hasonlóképpen megdőlt vagy kérdésessé vált Piggott számos más értelmezése is, ami azonban nem azt jelenti, hogy könyve érvényét vagy pláne értékét veszítette volna. A monumentális kép, amit Piggott Európa őstörténetéről vázol, a rengeteg részlet a kerék és a kocsi fejlődésétől a kelta oppidumokig, a régiók szerint különböző lelet-együttesek és életmódok mesteri bemutatása változatlanul érdekes és érvényes ma is; Piggott ősi Európája — Childe-éhez és Clarkéhoz hasonlóan — kitörölhetetlenül hozzátartozik immár a földrész történetéhez. Ámde azóta a módszerek gazdagodása, új fogalmi keretek és modellek kidolgozása, a szemlélet folyamatos változása lassanként melléje tett egy merőben másféle ősi Európát, amelybe beépülnek ugyan Piggott Európájának vonásai és részletei, de az új kontextusban jócskán megváltozott jelentéssel. S mint annyiszor a tudomány történetében, ebben az új prehistóriában is mintha a közvetlen elődnél nagyobb súllyal esnének latba — nem a részletek persze, hanem a szemlélet tekintetében — a „nagyapák”: Childe és Clark nézetei. Childe merész elképzelései Európa első földmíveseinek neki-neki- lóduló és el-elakadó nagy hullámokban való terjedéséről csakúgy, mint Clark gondos adaptációs analízisei valamiképpen mintha reneszánszukat élnék. Az új prehistorikus Európa mindenesetre folyamatok interferenciájából és összetevődéséből alakul ki; az időben kaleidoszkópszerűen elmozduló Piggott-mozaikot egy — olykor izgatott áttűné- sekkel megzavart — film váltotta fel. A nagy változás feltételeit, inkább mintsem okait keresve, először tán az évgyűrű-kronológiával kiigazított C—14-kormeghatározási technikát kell említeni. A korrigálás részleteiben ugyan még távolról sem teljes az egyetértés, annyi azonban bizonyos, hogy az utóbbi néhány ezer év C—14 adatait koronként és régiónként úgy négy-nyolcszáz évvel meg kell öregbíteni, s mivel Európa középső és nyugati részein sokkal nagyobb korrekciók adódnak, mint a délkeleti részeken, ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy például a megalatikus „ideát” semmiképpen se közvetíthessék a Földközi-tenger keleti csücskéből útrakelt „vándorok”, 82
