Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Pócs Péter: Jugoszláviai kulturális plakátok Magyarországon
mellett jugoszláv és olasz színházak számára tervez plakátokat. Többféle stílusban dolgozik. Képeinek gyakori alapja a banális fotó és fotógrafika, melyek többnyire ellesett pillanatok nagyléptékben kinagyítva. Ezek a képek kimerítve az utca emberének a rácso- dálkozás, a felfedezés, az újramegismerés élményét adják. Gyakran használ ismert szimbó- ' lumokat, melyeknek új helyzetben történő alkalmazása ironikus hangvételt eredményez. Plakátjai nagy méretüknél és a fentebb említett értékeiknél fogva sikeresen elidegenítő hatásúak. Színvilága vörösre és feketére redukált. Külön kiemelném Tartuffe c. plakátját, mely emblematikus megfogalmazása miatt is kitűnik. Itt egy metarmorfózisnak lehetünk tanúi, tudniillik a tartuffe-i képmutatás kettősségének emblémáját sikerült létrehoznia. Ez olyannyira sikerült, hogy ezen metafora fekete-fehéren is megállná a helyét. Bata Knezevic Belgrádban él. Bár a Varsói Képzőművészeti Akadémián végzett, munkáin a lengyel iskola nem, illetve csak nagyon áttételesen mutatható ki. Stílusa kiforrott, nagyobb részben részletgazdag grafikai lapoknak nevezhető plakátokat készít. Tadanori Yokoo korai, a zen-buddhizmus bűvköréből és szimbólumrendszeréből eredeztethető grafikáinak hatása lelhető fel sok munkáján. Úgy érzem, Knezevic egynémely plakátjának részletei önálló műként is megállnák helyüket. Színvilága felfokozott, gyakran használja az aranyat, ezüstöt. Lapjait sokszor 10-12 színnel nyomja meg. Képeit egyfajta barokkos lebegés és túlfűtöttség jellemzi. Baráth Ferenc a Belgrádi Festészeti Akadémián tanult. Újvidéken a magyar nyelvi és kulturális közeg központjában telepedett le. Szerkesztőbizottsági tagja volt az egykori Új Symposionnak. Jelenleg a Fórum Könyvkiadó művészeti vezetője és az Újvidéki Magyar Színház munkatársa. Bár az alkalmazott grafika minden ágában otthonosan mozog, elsősorban plakátjai révén találkozhattunk vele. Ezekből évente tucatnyi kulturális plakátot készít, melynek zöme a színházról szól. Gyakran, szinte mindig, fényképekre, reprodukciókra épít. Nála egyfajta érdekes montázs-szerkesztést figyelhetünk meg. Ez a rendezői elv Eizensteinre emlékeztet, aki a vágással kapcsolatban az 1 + 1 = 3 paradoxont használja. Ez Baráthnál annyit tesz, hogy két, látszólag egyszerű, mindennapi kép egymás mellé, egymásba, egyáltalán más kontextusba helyezve egyenlő egy harmadik, a tudatunkban felépülő képpel. Ez az építkezés alkalmas új szimbólumok, metaforisztikus gondolatok megfogalmazására. Ezért plakátjainak vizuális ötlete szembetűnő és gerjesztő. Hatásmechanizmusa a közeli beállításoknak, a másodrendű, a gondolatot jobban már alá nem támasztó részletek elhagyásának is köszönhető. A nyugodt, megdolgozatlan felületek is segítik a gyors tájékozódást és befogadást. Talán néhol túl komolynak, kimértnek érzem a munkáit, melyet a tagolt erőteljes tipográfia is felerősít. így nekem a játékosabb „Mindent a kertbe!”, „A világ legszebb szerelme”, „A végeladás”, „A Leonce és Léna”, „A Bayer aszpirin”, vagy Az újvidéki színház 1973—1985 c. munkái tetszenek leginkább. Végül és nem utolsósorban Boris Bucant említem. Ő Zágrábban él, a képzőművészeti akadémiát is itt végezte. A kiállítók közül talán ő a legtermékenyebb és a legegyénibb. Magánmitológiát, és ehhez sajátos grafikai világot teremt. Méretei grandiózusak, a szabványtól eltérőek, négyzet alakúak. Nála természetes dolog a 4 négyzetméter, de a 6 sem ritka. Munkásságának első korszaka 1980-ban zárul, melynek kezdeti szakaszában a tömör, tipografikus gondolkodás, néhány geometriai elem vagy betű hangsúlyos és jó szerepeltetése jellemző. A második szakaszban a fotóra, a konceptuális és minimal artos gondolkodásra épülő plakátok váltak meghatározóvá. A második korszakra áthúzódik a popart tisztuló színvilága. A mostani sajátosan bucani grafikák egyfajta organikus plusz konstruktivista plusz folklorisztikus előképekből táplálkozó világot mutatnak. Ugyanitt kultúrtörténeti utalások és szimbólumok bujkálnak. Nekem az 1982—83-as korszaka, illetve az itt sajnos nem látható 80-nal záruló időszak tetszik a leginkább a fentebb említettek miatt. A most látottakból Bucan Tűzmadarát és a Strindberg-plakátját emelném ki. A kiállító grafikusokról elmondhatjuk, jó plakáttervezők és csak irigyelni tudjuk azt a kulturális közeget, amely figyel rájuk, foglalkoztatja őket és úgymond komoly terheket rak 79
