Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)
dobjuk a tegnapi hamis, stagnáló értelmezéseket, érezzük, hogy a frissen zsákmányolt rámutató, dinamikus fogalmak elől is továbbszöknek a jelenségek. Annyira belénk vésődtek a tények eltakartsága, titkolása, lehazudása, manipulálása elleni lázadás szellemi-érzelmi reflexei, hogy eltompult bennünk az ismeretlennel szembeni rugalmas érzékelés képessége? Amíg a szimulált tényekkel, fogalmakkal, szavakkal fordultunk szembe, úgy gondolhattuk, hogy mögé látunk annak, aminek mögéje kell, hogy lássunk, nem hagyunk feledésbe merülni semmit abból, ami nem feledhető. Most meg kell barátkozni azzal, hogy miközben minden a napvilágon, az álarcok a szemétdombon, elégtelenek az erkölcsi-politikai tettek, mert ami (körülöttünk és bennünk) sűrűsödik, az nem több és nem kevesebb, mint az ismeretlen. Ezért a sűrűsödés új látótérbe helyezi a hagyományhoz való viszonyt is. Az elvetés-birtokbavétel paradoxona már jó ideje kérdése a szellemi életnek. Annak, amit most az ismeretlennel való találkozásként érzékelünk, egyik (az esztétikabölcselet vonalán zajló) előjátéka volt az, amikor fél évtizede Balassa Péter megpendített valamit az újnominalizmusként megnevezhető törekvésekből. Gondolatmenetének első szakaszában odáig jutott, hogy a hagyománykezelésben le kell mondani az általános — mert kompromittálódott — kijelentések nyelvéről, és egy egész korábbi megnevezésrendszer elkerülésére tett kísérletet. Amit aztán a további vitákban úgy motivált, hogy az általános fogalmakról való lemondás már önmagában is normatívákat kialakító általános mentalitás, valamely néven túli univerzalitás, amely kommunikációs krízishez vezethet, ezért meghaladandó; ám a hátatfordítást a hitelüket vesztett és nem az értékbázisokat jelentő fogalmakkal szemben azért mindenképpen meg kell cselekedni. A hátatfordítás jogos gesztusához akkor a megtisztítás szorgosságát ajánlottam, amolyan újverifikációt (ugyancsak nem az ismeret tudományfilozófiai módszereként, hanem azt csak hivatkozási bázisul kezelve). Abból indultam ki, hogy Hegel óta közismert: sem a természetet, sem az embert — tehetjük hozzá — a társadalmat sem lehet a megvalósulásától függetlenül tanulmányozni; az újverifikáció mögött pedig olyan gondolkodói magatartás alakul (így éreztem), amely azt próbálja láttatni, hogy egy történelmi szakasz, társadalmi mozgás, életalakulás valóban az, és nem más, mint amennyi a megvalósulása: így a történelem valóságos jelenségeit állítja előtérbe, a felszínen látható helyett a mélyben futó mozgást. Az ilyen érzéki-logikai úton követett, mélyből a napvilágra emelt mozgások helyén a ma sűrűsödési pontján valóságos és kiszámíthatatlan színhelyek, szituációk jelennek meg. Milyen új kérdésekkel kell máris szembenézni? Mindenekelőtt az (évszázados) szervetlen fejlődés következményeként: normatívák és szervesség ellentétével, mint megkerülhetetlen dilemmával. Mindaz, ami a gazdaság, az államberendezkedés, a demokratikus közállapotok vonalán a rendszerváltozás célja, felülről, normatívákkal vezérelve megközelíthetetlen. Parancsra csak megszüntetni lehet valamit (például tervgazdaságot), kialakítani nem lehet (például piacgazdaságot). Tudjuk, minden «új» csak akkor igazán új, ha szerves folyamatok eredménye. De ehhez hiányoznak az alapok, az előzmények. A sűrűsödésben ezért (is) oly sok az ismeretlen és a kiszámíthatatlan. Ennek az új, minden korábbitól különböző ténynek a fölfogásához kell (kellene) kialakítani az új értelmezéseket, a használható, hiteles szavakat. Az európai helyzet és az európai ember helyzetének átvilágítására, a békés 27
