Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Sulyok Vince és a szerkesztőség levélváltása Szilágyi Domokos A Volga Nyugaton című naplójáról
Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton — levélváltás — Szilágyi Domokos nyugati naplójához Ilia Mihály jóvoltából hozzájutottam a FORRÁS ez évi augusztusi számához, s így Szilágyi Domokosnak a lap élén közölt 1972-es nyugati útirajzához, illetve naplófeljegyzéseihez is. Tanulságos feladat lehetne a közölt szövegek kritikai áttekintése, a bennük meglepően nagy számban előforduló félreértések, félrehallások, tévedések sorra vétele és kiigazítása. Lehangoló ugyanis látni, hogy Szilágyi Domokos és Majtényi Erik följegyzésre, megemlítésre érdemesnek tartott megfigyelései gyakran mennyire triviálisak, felületesek, szóbeszéd jellegűek, a megfelelő komolyságot, felelősséget és alaposságot nélkülözőek, sőt, helyenként egyenesen hányavetiek. Meg vagyok győződve arról, hogy Szilágyi Domokos, ha élne, ebben a formában semmiképpen nem bocsátotta volna közlésre ezt a naplót, legalábbis nem a szöveg szükséges kritikus átfésülése nélkül, az útijegyzeteket tehát inkább csak nyersanyagnak, emlékeztetőknek tekintve. Azt is természetesnek tartom azonban, hogy a szövegek mostani, FORRÁS-beli gondozója ezt nem tehette meg; hogy ellenkezőleg: neki a legnagyobb pontosságra kellett törekednie a szövegolvasat körül, már az irodalomtörténeti kegyelet parancsa értelmében is. — A kép pontosabbá tétele miatt hadd jegyezzem még ide, hogy Szilágyi Domokoshoz 1972 ősze óta haláláig folyton erősödő és tisztuló barátság szálai fűztek. Hozzám írott levelei, valamint 1974-es erdélyi látogatásom tapasztalatainak tanúsága szerint ez a barátság kölcsönösnek is mondható. Nem utolsósorban ezért ütköztem meg azon, hogy jegyzeteiben nem helyénvaló, sőt, egyenesen téves közlések fordultak elő személyemmel és családommal kapcsolatban (is). Halottal (sőt, ebben az esetben: halottakkal) természetesen nem lehet polemizálni. Engedtessék meg azonban csupán annak a kijelentése: nem vagyunk zsidók. Hogy azok volnánk, arra Szilágyi Domokos két helyütt is kitér följegyzéseiben, mindkét alkalommal Majtényi Erik ebbéli vélekedéseit vetve papírra. Ez a dolog kétszeresen is megdöbbentett. Egyrészt, mivel a köztudottan zsidó hátterű Majtényi Erik áll e mögött a pusztán spekulatív jellegű, alaptalan feltételezés (lezsidózás) mögött. Mert ugyan mit vont volna le az értük, ügyükben végzett fáradozásaim értékéből, vagy általában emberi kvalitásaimból, ha történetesen tényleg zsidó származású lennék? Egyáltalán: milyen indulat kényszerítette Majtényit 1972-ben erre a megkülönböztető, mintegy figyelmeztetésnek (óvásnak?) szánt megjegyzésre? Avagy nem volt talán neki, zsidóként és erdélyi magyarként egyaránt, bőven része a megkülönböztetésben és lezsidózásban? (Stockholmi tartózkodásuk során ugyanakkor miért nem zsidózta le a Majtényi! Szilágyi-kettős a tényleg és köztudottan zsidó hátterű Thinsz Gézát?) Másrészt az döbbentett meg, hogy Szilágyi Domokos ezt a gyanúsítgató, de mindenképpen légből kapott találgatást, megkülönböztető jellegű minősítést miért tartotta lejegyzésre fontosnak és érdemesnek, éspedig mindennemű fenntartás nélkül, és anélkül, hogy a valódi tényállás tisztázására a legcsekélyebb kísérletet tette volna. (Jó néhány évvel ezelőtt hasonlóképpen meglepett, amikor az ugyancsak közismerten zsidó származású Vas István egyik Kortárs-beli visszaemlékezés-közlésében a „zsidófiú” Illyés Gyuláról irt.) Mikor fogunk már végre leszokni a magyar és közép-európai tájakon az örökös zsidózásról? Nyugat-európai, s főképpen skandináviai füllel hallgatva rettenetesen és reménytelenül disszonánsnak és korszerűtlennek tűnik mindez. De miért nem a magyar füleknek is? Sulyok Vince 95
