Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Vasy Géza: Kortárs magyar írók kislexikona 1959-1988
nyilvánítás 1956-ról. Ehhez képest a kislexikon szövege is rendkívül visszafogott, hiszen a tájékozottabb fiatal, főleg néhány év múlva, amikor majd 1956 eseményköre és annak értékelése elveszti a maga aktuális érdekességét, aligha tudja pontosan kihámozni az idézett szövegből, hogy vajon Déry és társai pontosan miért is voltak börtönben, s ez indokolt volt-e, azaz bűnösök voltak-e. S mivel a szócikkekben említett többi író saját szócikkében szó szerint ugyanaz a szöveg szerepel, mint Dérynéi a kulcsmondatban, onnan sem lehet többletinformációt szerezni. Ez a mondat még nyilván kompromisszum eredménye túlzott szűkszavúságával. Ez az egyetlen példa is mutatja, hogy korántsem könnyű dolog lexikont sem szerkeszteni, sem írni, hiszen még egyetlen életrajzi adat is komoly gondot okozhat. S a Kortárs magyar írók kislexikona tudatosan feladta a tökéletesség utáni vágyakozást. Nem azért, mert az eleve elérhetetlen lenne, hanem azért, hogy végre gyorsan a piacra tudjon vinni egy valóban nélkülözhetetlen segédeszközt. A szakma művelői a megmondhatói annak, mennyi utánjárásba, bizonytalanságba került, amíg az újabb irodalom egyik-másik adatát meg tudták szerezni. S íme, most itt van egy olyan adattár, amely ha nem is teljes, nem is tökéletes, de a legfontosabb dolgokban eligazít. Azt vállalja, hogy közreadja több mint 1600 írónak az adatait, akik „1959, a Magyar írók Szövetsége újjáalakulásának éve és 1988 júniusa között Magyarországon irodalmi kiadónál szépirodalmi kötetet jelentettek meg. Mellettük helyet kaptak az e korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek és -kritikusok is. Az utóbbiak közül azok, akiknek könyve ez ideig nem jelent meg, irodalmi műhelyek ajánlására kerültek a kislexikonba.” A magyarországiak mellett helyet kaptak természetesen a szomszédos országok magyar írói és a nyugati magyar szerzők is. A lexikon Íróinak mintegy harmada határainkon kívül él és alkot. Az utókor mindig megrostálja az előző korszakok szereplőit, s eldönti, ki az, akinek a tankönyvben, ki az, akinek a lexikonokban s a könyvkiadásban, s ki az, akinek inkább csak a könyvtárakban és a bibliográfiákban van helyük. De a jelenkor irodalmáról ilyesmit eldönteni lehetetlenség. A kortárs irodalmat bemutató lexikonnak tehát — hacsak eleve nem válogat valamilyen tartalmi és értékelő szempont szerint — a teljességre kell törekednie. Ezt vállalja fel ez a Magvető Könyvkiadó által gondozott könyv is. Felvállalja, aztán rögtön mégis korlátozza önmagát. Három fogalmat is oly vitatható módon értelmeznek, hogy ez eleve korlátozza a vállalt körben is a teljességet. A szépirodalom, az író és a könyvként értékelhető önálló kötet fogalmairól van szó. Minden kor bármely olvasója viszonylag nagy biztonsággal el tudja dönteni, hogy mi is tartozik a szépirodalom körébe. Tudjuk: e fogalom is történeti, s jelentésköre szűkült az évszázadok során. De ma sem egységes, még Európában sem az értelmezése, több helyen minden irodalmi igényű, s nem kifejezetten tudományos művet irodalomnak, szépirodalomnak tekintenek. Tehát az esszét, az önéletírást, az útleírást, a riportot, s mást is. Nálunk egyre inkább egy szűkebb értelmezés honosodott meg a huszadik században, de ezt nem kell feltétlenül helyesnek és folytatandó hagyománynak tartanunk. Nyilván a szépirodalomnak ezzel a leszűkítő értelmezésével függ össze az író fogalmának hasonlóan szigorú alkalmazása. Nem a végtelenbe tágításra gondolok, hanem a realitásra. Teljesen érthetetlen például számomra, hogy az irodalomtörténészek miért rekesztődnek ki ebből a lexikonból. Mikor lehet és milyen alapon azt eldönteni, hogy egy történész foglalkozik-e valójában a jelenkor irodalmával, s ha igen, az megüti-e azt a mértéket, hogy annak alapján helyet kaphasson egy ilyen lexikonban is? Véleményem szerint az irodalom- történész, ha műveket alkot — akár esszét, akár monográfiát — ugyanúgy szerves részese az élő irodalomnak, mint a regényíró. Számomra csonka az a lexikon, amelyikben nem szerepel — példaként idézve a neveket: Baróti Dezső, Barta János, Martinkó András, Mezei József, Nagy Miklós, Szauder József. S ráadásul közülük nem egy több-kevesebb rendszerességgel foglalkozott a kortárs irodalommal. De ugyanígy hiányérzetet hagy bennem a világirodalom kutatóinak elhagyása. Megint csak példaként említve: Dobossy László, Domokos Péter, Egri Péter, Kéry László, Mészáros Vilma, Török Endre, Vajda György Mihály kihagyhatatlan. Tudtommal az irodalomtörténészek jó része tagja a Magyar írószövetségnek, tehát a szakma is elismeri kartársi voltukat. S nem egy esetben a rokon tudományok művelőinek illetékességét is. E területeken nyilván rostálásra lett volna szükség. De hogy néz ki egy olyan irodalmi lexikon, amelyből hiányoznak a filozófia, az esztétika, a nyelvtudomány, a szociológia, a társművészetek történetének, a történettudománynak azok a művelői, akik egyrészt írók is, másrészt szemmel láthatóan hatással voltak-vannak a kortárs irodalomra? Miként hiányozhat innen Lukács György neve, Fülep Lajosé, Szabolcsi Bencéé, Domokos Pál Péteré, Bárczi Gézáé, Berend T. Iváné, Huszár Tiboré? Vagy egy kifejezetten mulatságos példát említve: azé a Gáldi Lászlóé, aki az egyik legelterjedtebb verstant adta ki 92
