Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Vöröss László: Belső disputa egy igen fontos könyvről (Levendel László: A humanista orvoslás)

akkor a testi jólét, a szellemi-lelki jólét, a szociális jólét egyazon egység más és más dimenziója, melyeknek karbantartására, orvoslására külön- külön eljárásokat kell kidolgozni. A testi betegségek szomatikus orvoslást, a szellemi-lelki bajok pszichoszociális orvoslást, a szociális jólétet veszélyeztető bajok szociális orvoslást igényelnek. Mindegyiknek megvan a maga technikája, megtanulandó titka, mindegyik valamiképpen összefügg a másikkal. Ahogy az egyén sem meglévő dimenziók szimpla összege, s nem egydimenziós, úgy a gyógyítás sem az. Minden orvoslás, amely szimplifikál, csak egy dimenzió karbantartására törekszik, valahol, egy másik dimenzióban, hová az „átterelődik”, újra szembetalálkozik a már megoldottnak vélt problémával. A gond más síkon újratermelődik. E meggondolás teszi, hogy Levendel nem esküdt híve a szomatikus orvoslásnak — bár az orvoslás legfőbb alapjának tartja, ő maga is innen indul el a napi praxis szintjén —, és nem esküdt híve a pszichoszomatikának, mint e dimenzió számos, szinte szektásan fölesküdött gyógyásza. De nem tartja megnyugtatónak a pusztán szociális eszközökkel gyógyítást sem, mert a dimenzió sem rendelkezik panaceá- val, nem is szólva arról, hogy erőforrásai, technikái sem kimeríthetetlenek. Újabban, e könyvében is, Levendel a szociális dimenzió mellé fölnöveszti az ökológiai, humán ökológiai — az embert körülvevő környezet — orvoslásának szükségességét is, annál is inkább, mert e körből sok olyan kihívás érkezik az egyes ember, s összevéve az emberiség címére, melyeknek megoldása nem odázható, s az eddigi elodázások ára is akkora nagy lett, s általa utódaink életének kockázata, hogy lassan további odázásokkal már ki sem tudjuk üzemi a cehhet, s az ökológiai kártevés bennünk is jóvátehetetlenné, visszafordíthatatlanná rögzül. íme, egyetlen kulcsfogalom, s a többdimenziós orvoslás „etiológiája”, továbbgondolása, belőle fakadó gyakorlati következtetések sora! — Rendszeresen végiggondolt, a gyakorlat — a szerző saját gyakorlata — által is ellenőrzött ismeretek szerveződnek össze itt elméletté. Itt érhető tetten leginkább, hogy Levendel a gyakorlat teoretikusa, és nem forditva: az elmélet valamiféle gyakorlómestere.

O: Önként adódik az ellenvetés. Mai, a társadalmi munkamegosztásban végletesen differenciált korunkban nincs mód, magának az orvosnak sincs módja a sokdimenziós ember sokdimenziós bajainak sokdimenziós orvoslására. Akármerre nézünk, szuperdiszciplinák helyett szubdiszcip- linák, a nagy egészek ismerői helyett a kis részek ismerői kerülnek előtérbe. A Renault kocsik javítója nem nagyon ért a Toyotákhoz. A belgyógyász elbizonytalanodik a rejtett, sebészi beavatkozást igénylő elváltozás láttán, és a bőrgyógyász

nem tudja leolvasni sokszor a bőrről a belbeteg- séget, noha a bőr is „jelez”. A hivatalok egyik asztalánál — s ez most és itt nem képletesen értendő — nem tudják mit csinálnak a másik asztal kliensei és a kliens fogadója. A politikus, ki az egész szakembere, vagy a rendszerben látó és gondolkodó közgazda, vagy társadalomkutató a részek esetében elveszti biztonságérzetét, részismeretei megingathatok.

V: Erre valók a szakemberei, kik megsegítik a rész dolgában. De ez csak gondolati kitérő, egy kitérő a sok közül, amelyet itt és most, a jól működő egészben gondolkodó, működési feltételeként — s nem ellenében — föl lehet hozni. Levendel legkedveltebb orvostípusa szintén gene- ralista: az általános orvos, a körzeti orvos. Létezik, van, végzi dolgát, mely leginkább hasonlít a sokdimenziós orvoslás levendeli modelljére: magasvérnyomásos, cukorbeteg kliensének szomatikusán biztos, jól ellenőrzött gyógyszereket és megfelelő rezsimet rendel. Pszichoszomatikus gyógymódokat javall, megtanítja betegét relaxál- ni, kikapcsolódni, egészségkultúrában gyökeredző adekvát magatartásformát rögzíteni. Ha szegény, elesett, deviánsnak számító betege — szociális érdekét is figyelembe véve — eljár egyes fórumokon érdekében.

O: E gondolatmenetben is, máshol is zavar e prófétai elhivatottságot igénylő maximalizmus, amint a szerző az orvosló feladatát szemléli. A körzeti orvosi ellátás teljes embert kíván, ez igaz, de mennyire kívánható el a XX. század vége felé ez az önfelszámoló másokért élés, lemondás bárkitől is. Végtére itt egy foglalkozásról van szó, olyanról, melyet körzeti orvosként is legalább négyezren űznek. Ekkora méretű orvosgárda önként kitermeli a maga szélsőségeit a profetikus alkattól a szürke eminenciás, Establishmentet gyógyító szakemberen át a középszerig, sőt tovább, a gyöngén felkészültig, egész a szakma saját deviánsaiig! S ehhez még itt az egyre bonyolultabbá váló társadalmi erőtér, egyre több érdekcsoportjával — közte orvosi érdekcsoportokkal is —, egy, a pénzt középpontba helyező társadalmi értékítélettel, egy részben tollasodó, részben viharos gyorsasággal szegényedő társadalomban, hol még a társadalombiztosítás és adózás játékszabályai is sokkal bonyolultabbak a kelleténél! Szerintem az átmenet, bármilyen átmenet, nem kedvez a többdimenziójú embereknek. Ennél kifizetődőbb valaminek szűk szakemberévé válni, ha túl kicsi a kereslet iránta, to- vábbállni, új szakmát keresni, melyet keresnek. A hivatásetika és a társadalmi gyakorlat egyébként egyaránt megtűri ezt a fajta utat választót, sőt még jobban is honorálja.

V: Levendel tisztában van azzal, hogy a változások stabil partnerek helyett inkább az adaptív

87