Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Szávai Géza: Aréna VI. Kiút a szóhoz

csírájában — a modern költészet minden sejtése, vívmánya, egészen egyszerűen: gondolkodásának és ösztönének szerkezete, modellje.

Csoóri persze végig a kelet-európai viszonyokra szűkíti elemzéseit. Aholis „egyedüli zártságot, ezen belül egyedüli teljességet csak a népi kultúra hozott létre”. Amely még ma is eléggé élő. Annyira, hogy bizonyos modern költői eljárások hitelesítésében perdöntő lehet. (Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert máshol másképpen, a tudatosság más szintjén hajoltak e században különböző népi kultúrák fölé —ihletődni — a költők.)

„A népi kultúra — vallja Csoóri — (...) a létváltozatoknak végsőkig lecsiszolt mintáit görgette...”

Ezért lehet a „népdal földrajzilag meghatározható helye a mindenség”. Lényege: az egyetemesség.

A népköltészetben a szó: illúziótlan, a létet faggatja, nem célja vigaszt fakasztani. Benne nem a „mese, a képzelet, a sóvárgás aranyával befuttatott igazságérzet vakít a valóság helyett.”

A népballadában Csoórit a „szembenézésnek, a bűn felvállalásának (...) dermesztő aranyszabálya” ragadja meg, az, hogy „a balladák elsősorban azt érzékeltetik, hogy az emberi lét problémái milyen hatalmasak.”

Minket pedig Csoóri esszéiben az ragad meg, hogy a modern költészet és az újraértelmezett népköltészet szimbiózisában felmutatja a szavak világának érvényességét, hitelét, esélyét; hogy a XX. századi szellemiség szerteágazó-bogazó kísérleteinek, jelenségeinek, szféráinak szövevényében a szó táguló világába vetett hitünkben (= tudásunkban) erősít.

4. George Steiner (esszéjében) idéz egy remetét, aki arra buzdít: nem kell hinni a nyelvben, mely fátyol csupán. S alábbi kérdésen merengve, tanítványa „a szóról való lemondást” gyakorolja: „Tudod-e, hogyan szól két tenyér, ha csattan. Vajon hogyan szól egy tenyér, ha csattan?” A kérdés abszurd: hogyan csattan egy tenyér önmagában? ezen gondolkozva lemondanánk a nyelvről? Távolodnánk a szótól? Inkább közeledünk „visszájához”, a csendhez. A csattanás dimenziója tágult az abszurddal, az abszurdban. A nyelv felvevőképessége nem szegényít, hanem gazdagít.

A fenti sémára emlékeztető — de egyáltalán nem sematikus — Bözödi György-vers is jó példa lehet:

Jaj te, ha én

úgy tudnék fütyülni,

mint például

a gyorsvonat,

nem adnám oda semmiért

magamat,

folyton csak futnék és fütyülnék, és soha bele se ülnék.

5. „Egyre távolabb a szótól?” George Steiner kérdésére a Csoóri-féle válasz: közeledés a szavakhoz. Egyre közelebb kell férkőzni a hiteles szavakhoz, melyek szóra bírják a létet.

Idézet Csoóritól:

„Mondd el, mit éreztél, mikor apádat kellett pofonütnöd, mert az élet tartós nyomorúságából csak annyit értett meg, hogy anyád az oka mindennek. Se kormányok, se jégverés, se gyávaság, se hadifogság, se hazug idézések, semmi — csak egy másik ember.”

Hogy egy tenyér önmagában hogyan csattanhat — azon érdemes elmerengeni. Csak kissé eltávolodunk a cselekvéstől.

Ahol egy tenyérnek az apa arcán kell — mert kell! — csattannia, ott élet, súlyos valóság van. Amit a szó igazságvesztés terhe alatt vállal. „Mondd ki...” Ezért ma is, továbbra is kiút vagy út (mindegy): egyre közelebb a hiteles szóhoz.

80