Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Szávai Géza: Aréna VI. Kiút a szóhoz

nem hozzáférhetőek” — egyszerűen tévedés. James Jeans kitűnő könyve, Az új világkép mindezt szemléletesen, szavak útján teszi érthetővé.

Minden lényeges tudás átömlik a szavak világába. Mióta világ a világ. A középkor térés időképzetei nemhogy benne vannak a kor irodalmában, hanem szinte onnan kell kibányászni őket.

Manapság, ha nem is ennyire láthatóan, de sejthetően ez a helyzet, és a remény, hogy századunk utoléri önmagát — állandó.

Hiszen van valami közös minden diszciplínában, amit emberi elme művel: képzelet és logika. Ezek csatornáin válik újra és újra koherenssé a lét. Jeans nagyszerű könyvében e két képességre támaszkodva alkotja meg — szóban! — az „új világképet”.

Szinte hihetetlen, hogy egy-egy kor szellemi termékeiben mennyire azonos, hasonló képzelet és logika mocorog. Ez a „mocorgás” pedig nemhogy zsugorítaná, hanem állandóan tágítja a szavak világát. Szinte automatikusan, szinte észrevétlenül szívnak fel mindent (?) a szavak, s a szavak művészete, az irodalom. Hogy a példa se hiányozzék: gondolkodjon el az olvasó, hány verset hallott, olvasott a pacsirta daláról. Nos, én idemásolok néhány sort egy 1965-ben írt költeményből:

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik hangjától a levegő; lüktető köröcskék pengetik a nap feszes sugarait!

(Kányádi Sándor: Pacsirta)

Kell bizonyítani, hogy ez a pacsirtavers csak a hang hullámszerű terjedésének „közkinccsé” válása után születhetett meg így — ennyire „fizikusán” és mégis költőien?

A kérdés, nyilván, költői.

3. Csoóri Sándor is beszámol arról, hogy milyen döbbenetét váltott ki benne Steiner tanulmánya: „azt éreztem, ha bármilyen igaz is a helyzetelemzés, nem szabad elfogadni. Ekkor írtam Közeledés a szavakhoz című, rövid vallomásomat.” Ebben a vallomásban olvasom: „Kimondom . . . végigmondom a szótárt (...) mindegyik szóban ott vagyok én is (...) Szavak, utolsó esélyeim s utolsó akadályaim! Veletek kell újrakezdenem mindent (.. .) Mit jelentetek pőrén, kihívóan, megfosztva a látszatoktól, visszaéléseinktől — nekem, másoknak, mindenkinek?”

Költő számára csak ez a kiút, ha elfogadja Steiner helyzetjelentését; vagy: ez az út, ha nem fogadja el, de figyel jelzéseire. Mindenképpen: századunkban újra kell értékelnünk a szót, a költői szót is, hogy az új helyzetbe került költészet fenntarthassa és megsokszorozhassa esélyeit a szellem világában.

Közhely — híres esszéje végén Steiner is utal rá, példálózik —, hogy a szellem világában történt változások érintik az irodalmat is. Steiner előjelét megváltoztatva: szerintem pozitívan. Az irodalom, az igazi, korszerű irodalom, esztétikum sokat nyerhet, keveset (kevés fontosat) veszíthet.

A költő Csoóri kiút- vagy útkereső esszéjében a pőre szavakig megy vissza. Az irodalom, a költészet helyét, szerepét fürkésző szellem észreveszi: „bizonyos, hogy a modernség tarka — de a mélyben mégis azonos — esztétikát nem érthetjük meg, ha elöljáróban nem próbáljuk kitapogatni a modern gondolkodás szerkezetét.” (Kiemelés tőlem Sz. G.)

Csoóri népdalról, népballadáról írott esszéinek gondolati kiindulópontját valahol az ilyenszerű „tapogatózásokban” kell keresni.

A modern gondolkodás, a modern költészet, a szó új kultúrájának megerősítésében (vagy akár: védelmében) jön kapóra, a költő-esszéíró segítségére a népköltészet. Az általa újraelemzett, újrafelfedezett, a régi közhelyekből kibontott, egy hangsúlyozottan mai szellemiség fényébe emelt népköltészet. „Nézzük meg saját szemünkkel is, melyet a XX. század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek meg — biztat Csoóri — a népköltészetet.” És kiderül (kideríti a kitűnő invenciójú költő), hogy benne van — szellemében és

79