Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Kiss Ernő: „Ebben a pillanatban elszabadult a pokol” (Az egykori 37/8. század parancsnokának Don menti emlékei - Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Szabó Péter)
Kiss Ernő „Ebben a pillanatban elszabadult a pokol” (Az egykori 37/8. század parancsnokának Don menti emlékei) d/bben a pillanatban elszabadult a pokol. Körülöttünk mindenütt aknák robbantak, géppuskák zakatoltak és géppisztolyok szórták ránk a világító lövedékeket.” — így emlékezik a szemtanú a 47 évvel ezelőtt történtekre. A kecskeméti konzervgyár nyugdíjas áruforgalmi főosztályvezetője, a 2. magyar hadsereg egykori századparancsnoka 1986-ban kezdett hozzá személyes katonai emlékeinek megörökítésére. Unokái kérésére tette, s kizárólag „belső családi használatra” szánta írását. E helyi folyóiratban való leközlésébe most mégis készségesen beleegyezett. A szerző, Kiss Ernő a magyar királyi honvédség fiatal tisztjeinek jellegzetes életútját járta be. Öttevényen, egy kisalföldi faluban született 1915-ben. Édesapját, aki mint tartalékos főhadnagy az első világháború harcterein súlyos sebesüléseket szerzett, korán, 1921- ben elvesztette. Mint hadiárvát felvették a soproni katonai főreáliskolába, melynek sikeres elvégzése után automatikusan a Ludovika Akadémiára került. Tényleges hivatásos tiszti szolgálatát 1938-ban kezdte meg. Végig Kecskeméten és Kiskunfélegyházán a 7., illetve a mozgósítás esetén felállításra került 37. iker gyalogezredben teljesített szolgálatot. 1944. november 4-én Dunavecsén szovjet hadifogságba került, melyből csak 1947 végén szabadult. Hazatérése után rövid ideig a Néphadseregben is szolgált. 1950-ben, megannyi hasonló múlttal rendelkező tiszttársával együtt leszerelték. Ezt követően a polgári életben helyezkedett el, s éveken át a kecskeméti konzervgyár áruforgalmi főosztályvezetőjeként dolgozott. A doni hadszíntéren eltöltött hat hónapos frontszolgálatát vetette papírra. Mint a kecskeméti 13. könnyű hadosztály 37/8. századának parancsnoka, 1942 nyarán vonult ki a hadműveleti területre, Ukrajnába. A vasúti szállítást követő 1400 km-es fárasztó gyalogmenet a Donhoz, a veszteségteljes harmadik urivi hídfőcsata, majd a három és fél hónapos „állásharc” időszaka mind-mind felidéződnek. A szerző az 1943. januári nagy szovjet offenzíva idején már nem tartózkodott a Don mentén. Abban az időben elmondhatta magáról, hogy a sors kegyesen bánt vele, mivel az arcvonaltól utolsóként úrnak induló szabadságosvonat egyikén, még a huszadik század egyik legnagyobb magyar apokalipszise előtt hazakerült. Míg több, a második világháborúban szintén hadat viselt országban memoárok, naplók tucatjai jelentek meg az eseményeket túlélő legkülönbözőbb beosztású katonák, parancsnokok tollából, addig nálunk csak lassan indult meg ezen történeti értékű munkák közzététele. Zömüket továbbra is a Hadtörténeti Levéltár fondjai, a családi archívumok, íróasztalok fiókjai őrzik. Valódi oka ennek abban rejlik, hogy szerzői, a harctereket, hadifogolytáborok poklát megjárt katonáink csak mostanában kaphatták meg saját hazájukban az őket megillető tiszteletet. Ma már csak kevesen nevezik őket bűnösnek azért, mert katonákhoz méltóan engedelmesek és kötelességtudóak voltak, hősiesen harcoltak, még ha — mai szemmel nézve — értelmetlen is volt a cél, amelyért sokan közülük életüket áldozták. 52
