Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
Egyébként is sok német katona volt szabadon, az amerikaiak csak lassan gyűjtötték össze őket. A közelünkben a háború vége egy kis német légvédelmi egységet talált. A katonák az országút túlsó oldalán, attól kissé távolabb az erdőben, sátrakban laktak. A parancsnokuk, egy fiatal Wermacht- (a tulajdonképpeni német reguláris hadsereg, amely mindig rivalizált az SS-szel) hadnagynak a szállása egy lakókocsivá alakított vasúti vagonban volt, a kőbánya távoli vakvágányán. A megérkezésünk után ez a hadnagy megismerkedett a szerelvényünk egyik fiatal, csinos, egyedülálló asszonyával, Magdival, és a nap nagy részét együtt töltötték. Néhány nappal az amerikaiak megérkezése után, amikor a betegkocsi lakója, Zsuzsa is meggyógyult már, meghivtak kettőnket a hadnagy lakókocsijába. A meghívást Magdi közvetítette és búcsúvacsorára szólt. A kényelmesen berendezett lakókocsi közepén szépen megterített asztal fogadott bennünket, amely körül Magdi foglalatoskodott. Az asztal felett petróleumlámpa sárga fénykúpja világított. Konzervekből készített, ízletes vacsora volt, amelyhez bort ittunk. Végül is a hadnagy pezsgőt bontott, és négy ezüstkehelybe öntött az üvegből. A petróleumlámpa fénykúpjába négy kar nyúlt be az ezüst-kelyhekkel, hogy koccintson. Zsuzsával éjfél előtt eljöttünk. Hajnal felé, nem sokkal azután, hogy Magdi is visszaérkezett a szerelvényhez — revolverlövés hallatszott a kőbánya felől: a hadnagy lőtte magát főbe a félig leszedett asztal mellett. Virradatra a katonák is eltűntek a sátrakból. Az amerikai parancsnokság az első élelmiszer-szállítmány után a lefoglalt német katonai raktárból biztosította az utánpótlást, illetve a németeket utasította, hogy továbbra is biztosítsák nekünk a vételezési lehetőségeket. A raktárakat kezelő németek, ahol lehet megrövidítettek bennünket, és a szerelvényünkhöz csatlakozott szekerek — amelyek vételezni jártak — minden alkalommal csak viták után tudták a szükséges élelmiszer-mennyiséget elhozni. Az élelmezésünk is gyatra volt, és ebben a helyzetben a szerelvény lakóinak „kultúrmáza” is kezdett repedezni. Nagy része a vagonlakóknak önző és kapzsi lett. H. altábornagy jól zárható táskában tartotta tartalék élelmiszerét, és a vagon sarkába húzódva magányosan evett. Még családját sem kínálta, mondván: az ő kondíciójának megőrzése nemzeti érdek! Főként a gyermekek viselték el nehezen a tej hiányát. A szülők a szomszédos gazdaságokba jártak tejet szerezni, ahol természetesen a kellő mennyiséget nem tudták biztosítani. A kevés tej elosztásánál a kapzsiság és az önző érdekek érvényesültek. Egy alkalommal én magam voltam szemtanúja, amikor egy magányos nő azt igyekezett bebizonyítani, hogy a kutyájának is joga van a tejhez — de máskor is alkalmam volt tapasztalni a magukból kivetkőzött vagonlakók veszekedő tumultusát a tejért. A mi élelmiszer-tartalékaink is fogyóban voltak, és ekkor cseréltem el én is a szolgálati revolveremet egy amerikai katonával élelemért. Az amerikai katonák igyekeztek apróbb katonai felszereléseket szerezni, amelyeket otthon majd hadizsákmányként mutogathatnak. Én a revolverért sok élelmet kaptam — és az amerikai néhány nap múlva büszkén mutogatta az átalakított fegyvert: a revolver markolatát borító fát leszerelte, és helyére, átlátszó műanyag alá, egy meztelen nő fényképe került. Május utolsó vasárnapján, Hősök vasárnapján a kőbánya katlanában tartott szentmise prédikációjában a szerelvény tábori papja az elesettek, a hősök emléke előtt tisztelgett. A magyar történelem hősi harcait felidézve hősnek minősítette az alig vége szakadt háborúban elesett, nagyon sokat szenvedett katonákat is, akik a harctéren — nem saját hibájukból — értelmetlen harcra kényszerültek. A prédikációban hősnek nevezte azokat is, akik hazájukat elhagyni kényszerültek a fenyegető barbárság elől. De ez a hősiesség az elhagyott haza, a szülőföld iránti feltétlen ragaszkodásban nyilvánulhat meg. A lelkekből nem szabad kiveszni a reménynek abban, hogy egyszer hazatér minden magyar — addig azonban a hontalanság keserű kenyere a mindennapi eledel. 50
