Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
lemnek, mert a hadtestparancsnokság állományába csak egy orvos tartozott, dr. Bene Zoltán orvos zászlós, aki azonban civilben nőgyógyász volt. Amint napok múlva kiderült, amikor Szécsey százados megtudta, hogy a sebesültek leadása után nem jelentkeztem Salzburgban a magyar gyűjtőtáborban, hanem Mallnitzba mentem a szüléimhez — a kórház napiparancsában katonaszökevénynek minősített. Ez azzal járt, hogy a tábori csendőrök bármikor letartóztathattak volna, esetleg ki is végezhetnek. A szombathelyi hadtestparancsnokság állományába való felvétellel ez a veszély megszűnt. Dr. Szécseynek ezt a magatartását csak anyám kommentálta igazi nagy felháborodással, mi ketten apámmal a hadsereg fegyelméből következőnek tekintettük — csak már értelmetlennek találtuk. Anyám, mint az életben mindig, hamar megbarátkozott az osztrák gazdacsaláddal — annak ellenére, hogy csak apám tolmácsolásával tudott velük beszélni. Azok biztatták szüléimét, hogy napközben, amikor ők házon kívül dolgoznak, melegedjenek a konyhában, és minden reggel egy nagy lábasban tejet készítettek nekik a tűzhelyre. Szüleim nem éltek vissza az előzékenységükkel, és igyekeztek minél kevesebbet terhűkre lenni. Az én megérkezésem után megjavult a szüleim táplálkozása is. A magammal hozott sajt, szalonna, konzervek, az alumíniumdobozban gyűjtött kétszersült kielégítő táplálék lett a szerelvényen kapott híg főzelék mellett. Az egyik napon azután anyámmal elindultunk a hegyoldalban lévő egyik Gasthaushoz, ahol a hadikórház raktárának szétosztásakor kapott szappanból két darab Kék-vörösért elég tekintélyes mennyiségű burgonyát, lisztet és kenyeret kaptunk. Ettől kezdve a fő táplálékunk a főtt burgonya lett, amely mellé anyám az árokparton szedett sóskából főzeléket készített. Közben a háború rohamlépésekkel haladt a végkifejlet felé. Április utolsó napjaiban összeomlott az olaszországi front is — Mussolinit menekülés közben elfogták és meggyilkolták —, Mallnitzba pedig dél felől szünet nélkül érkeztek a menekülő német alakulatok. Az oldalkocsis motorkerékpárjaikon a portól és a piszoktól felismerhetetlen katonák némelyike 24—36 órát vezetett egyfolytában. Itt vagonokba rakták őket, mert az országút az alagút előtt megszűnt. Azután elterjedt a hir, hogy május 1-jén hajnalban fél ötkör Hitler öngyilkos lett, miután Berlint elfoglalták a szovjet csapatok. A magyarok között egyre inkább beszédtéma lett, és most már nyíltan tárgyalták: mi lesz velünk a német fegyverletétel után? A jól értesültek a térkép felett latolgatták a szövetségesek által megszállandó területek határait, és egyértelmű megállapítás született: ez a terület, Mallnitz környéke biztosan szovjet megszállás alá fog kerülni, és a megszállók nem fognak kesztyűs kézzel bánni az ország területéről, előlük elmenekült magyarokkal. Ennek felismerése után a szerelvény parancsnoka megkezdte tárgyalását, amelynek eredményeként május első napjaiban elterjedt a hír, hogy szerelvényünket átviszik a hegy északi oldalára, a Gasteini-völgy be. A falu szétszórt házaiból a magyarok ismét visszaköltöztek a vagonokba, hogy bármikor menetkész lehessen a csoport. Minden vagon ismét zsúfolt lett. Május 6-án végre egy mozdony is érkezett, amely a szerelvény északi végére állt, a vagonlakók nagy örömére. Gyorsan még a késlekedők is felkapaszkodtak a vagonokba, amelyeknek „berendezése” egyforma volt: a vagon falai mellett körben deszkából ácsolt lóca, a vagon közepén pedig a felhalmozott csomagok. Szüleim a régi helyüket foglalták el, és én akkor ismertem meg a vagontársakat. A hadtest tisztviselői családjukkal, néhány egyedülálló fiatal nő, akik gépirónők voltak a hadtestparancsnokságon. Némelyiket az anyja is elkísérte. Amikor május 6-án, vasárnap este a szerelvény végre elindult a tunell bejárata felé, mindenki nyugovóra tért, alváshoz készülődött. Ez csak annyit jelentett, hogy kényelmesebben helyezkedtünk el a lócán, és takaróba burkolózva próbáltunk aludni fejünket vagy a vagon falához, vagy a térdünkre fektetett karunkra támasztva. Amikor szerelvényünk Mallnitzból elindult, én csak félálomban voltam. így észleltem, hogy utazásunk nem tart sokáig. A tunellban való utazás jellegzetes hangja után, amikor 47
