Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Tolnai Ottó: Sziverinek szentelt fekete füzet

már megpillantottam egy kivilágított kávéházat. Csak amikor a kávéház ragyogó üvegfala elé értem, fordultam meg. Hatalmas fekete dog jött, lépkedett felfoghatatlan nyugalommal, céltudattal utánam. A mocskos aszfaltba gyökerezett a lábam. Egész regényt lehetne / kellene írni arról a pillanatról. Ugyanis semmivel sem volt kevésbé váratlan, valamiféleképpen vérfagyasztó is a látvány, mintha kezében villanó pengével fürge színesbőrű bűnözővel találtam volna szemben magam. Első gondolatom az volt, otthon, a Telepen meghalt, elpusztult dogom, s a szelleme utánam jött, utánam könyörtelenül, hogy végrehajtsa azt, ami végrehajtandó. Itt fog felfalni. És ha itt, akkor minden bizonnyal az sem véletlen, hogy ennek éppen a Place de la Republique-en kell megtörténnie. Az egyik előző éjszaka nagyon be találtam rúgni, Párizsban élő kanizsai barátnőm valami halálos belga söröket itatott velem, és hajnalban felmásztam a Republique jelképes emlékművének hatalmas, teltkeblű bronzhölgyeire . . . Tehát maga a helyszín sem volt éppen mellékes — akkortájt haladtam túl még maradék balos és forradalmi eszméimet, és kezdtem el írni virágutcai semmis feljegyzéseimet, centrumukban az ecetgyár kéményével. . . Ahogy kinyitottam a kávéház ajtaját, a hatalmas fekete dog beosont mellettem. Később volt időm leellenőrizni, ugyanis törzshelyemmé lett az a kávéház, a dog oda tartozott, ahogy más párizsi kávéházakhoz macska, nyúl, teknős. Ott heverészett aztán hetekig a lábam mellett az asztal alatt. Gondoltam, megérezte rajtam dogom szagát, dogszagom, médium voltomat a dogokat illetően. Sokat figyeltem, valamelyik elkeveredett noteszomban feljegyzéseket is készítettem, a kávéház tulajdonosát. Próbáltam kifürkészni legapróbb mozdulataiból — ahogy például italt tölt, nap felé emeli a satrőzt, a sank rézburkolatát fényesíti —, tudatában van-e, mi vár rá? Régóta készülök visszamenni arra a helyre, abba a kávéházba, és kikutatni: megtörtént-e a dolog?

Mivel Sziveri a monológok, a végtelen monológok embere volt, a dolog — a dog dolgának a másik részét, dimenzióját sem beszélgettük végig, pontosan ma sem tudom, a dolog naturális oldala, részletei izgatták fantáziáját, vagy a büntetés végrehajtóját látta a sötét henteskutyában. Tán mégis inkább ezt a másodikat, mivel ő kifejezetten kategóriákban gondolkodott (Koncz költői-jogászi kategória- rendszerét nagyrészt átvette). Csak arra emlékszem, hogy amikor értesült, dogomat elgázolta egy vendégmunkás drága autója, kissé kiábrándult. Sajnálta tán, hogy nem ellenőrizhette le állításának igazát, hogy nem kísérhette végig a nagy kísérlet, a rám olyannyira jellemző experimentum lefolyását. És emlékszem, később sem nézte jó szemmel szobám falán (és Virág utca 3. című könyvem borítóján) a fehér — a henteskutyából angyallá átszellemülő dogot. Fehér dog nincs is, dohogta, fehér dog nincs is! Ő, akit nem foglalkoztatta különösebben a kísérlet, a fantasztikum mint olyan (egyforma távolságra volt a nemtelen experimentumtól, híg fantasztikumtól és lekozmásodott valóságirodalomtól), ő, akinek a nyelve, terrénuma az emelt beszéd, a pátosz volt, ez esetben kissé tán kajánul, hajlandó lett volna végignézni: a kísérleti és fantasztikus irodalom vidéki pápája hogyan válik kitalációja, fantazmagóriája, alkímiája áldozatává, hogyan falja fel önnön kreációja, hogyan éri el a megérdemelt, az adekvát büntetés. Kétségtelen, volt ebben némi rá jellemző kajánság, de az is, hogy az ilyesmivel nem szabad játszani, semmivel sem szabad játszani — hogy egyáltalán nem szabad játszani. Más szavakkal, nem szabad pepecselni: prófétai, Éüst Milán-i dacos, vagy Pilinszky János-i törékeny prófétai pózban kell várni, szembeszegülni azzal, ami jön

23