Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Czakó Gábor: A régi nép (regényrészlet)

Jeges tavaszok és havas nyarak! — Kénán kedvelte a talányos és kissé kócos mondatokat, hogy a beszédje se hasonlítson a másokéra. — Én se! Fiatok vagyok és atyátok. Véretek, bűnből lett ember, nem az úr szentje. Lássátok, milyen hitvány, milyen falánk? — Hogy lám, megvallotta, öles karjával elvette a lazúrkő tálról a kenyér maradékát és befalta és kihörpintette hozzá a bor utolsó, morzsás csöppjeit. Annás már nem tiltakozott, mosolygott, mert a bölcsesség is beléivó- dott: Kénán apó akkor is falánk lehetett, amikor más volt az idők szava. Énok, az „idő”, a kenyereskosár mellett kuporgott, feje a mellén, talán aludt.

— Az unokáink és a dédunokáink még nálunk is falánkabbak! — kiáltotta Kénán. A morzsák tágas ívben röpültek a szájából, mint a magvető kezéből az árpaszemek. — Úgy habzsolnának, hogy mi... ugyan . . . száz Mahala se ... különben is gyerekség! Majd ők! Az égfiak, majd ők adnak nekik! Alig várják . . . a perzselő telet!

— Félnek — szólt Járed. — Én köztük élek, félnek.

— Álca! — dörögte Kénán. — Sunyítanak, nyalják a kezed, és a lelkűk, a testük íze-porca viszket az új bűnök izgalmáért! — Kihúzta irdatlan lábait a kőasztal alól, fölállt.

— Baj lesz! — recsegte Szét, a félig tölgyfa.

— Van — helyeselt Énos.

— Naná! — Kénán a kenyereskosárhoz hömpölygött és betolt a szájába három cipót. Énok békésen szendergett tovább. — Lecsúsznak. Ahogy én is. Ismertek, tudjátok, hogy régen én nem ilyen . .. megéreztem ... a gyomrom a változást évtizedek óta.. . Gyalázat. Mondhatjátok. Az úr tudja. Legalábbis helytelen. Vagy: Az égfiak mindenesetre... mi tagadás, enni jó, inni jó, asszonnyal hálni.. . hehe ... — Fölemelte a hatalmas jádekorsót, melyből Annás az áldozati kelyhet töltögette, és tartalmát lezuhantatta a gégéjén.

— Az úrral lenni is jó — sóhajtotta Énosz, akár az északi szél.

Természetesen, atyám — helyeselt Kénán, immár kissé megkönnyebbülten.

Most már könnyedén kibírt volna egy teljes hálaéneknyi időt táplálkozás nélkül. Akár. — A baj, Szét atya bölcs jövendölése, a test és a lélek örömeinek összecsapásából . .. most a durvábbak, a hamariak, a köldök alattiak ...

— Erőszak lesz — ropogott Szét. Az ágai? széke ágai? közt hancúrozó lemúrok megdermedtek. Szétszivárgott a csönd, mint szélnemjárta bozót mélyén a dögszag.

A fiatalabb bölcsek kétfelé törekedtek. Próbálták kihámozni az atyák beszédének rejtett értelmét, ugyanakkor föltalálni valami világrengető okosságot, amitől reájuk terelődik a figyelem. Most megszeppentek, kivéve a kegyes Fú királyt: Ő gyermekkora óta égi mosolyt viselt minden alkalomra. Nem vágyott okos lenni. A csuszka fölfüggesztette lakomáját a nyírfa törzsén; fejét izgatottan tekergette, rozsdás bögye pihegett.

— A Vízöntő, ami következik, légies — próbálkozott Ulin apa, ifjú kétszázéves, valami kis okossággal.

— Égies! — röhögött Kénán, a szájában újabb két cipóval. Éhét már elverte, hanem a cipók ott száradtak a kosárban.

Tényleg, mi készül? faggatta volna Annás a máskülönben oly közlékeny Mahala nagyapát; elébe fordult tapintatos csosszanással; de az mint a szél, kikerülte a fiút. Mosolya, a hervadhatatlan, befelé szóló mosoly megrebbent: figyelj, Annás, a te dolgod az, hogy figyelj!

21