Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Mezey László Miklós: Személyes és kollektív akarat (A nemzetiség fogalmához)

Wintgens meghatározása, amely a nyelvi különbségek mellett számol a nemzetiségi (nála ez etnikait jelent) és vallási különbséggel is, de szintúgy kiemeli azt a közösségi törekvést, hogy a népcsoport tagjai „tudatában vannak kisebbségi voltuknak, és megvan bennük az akarat, hogy megóvják népi, nyelvi vagy vallási sajátosságukat.”7 Ez a mondat többletet jelez a Jászi-féle körülíráshoz képest, mert nemcsak az azonosság tudatát, de a sajátosságok megőrzésének eltökélt szándékát is rögzíti, tehát jövőperspektívát is jelez. A XX. század első felében keletkezett meghatározások többnyire fölhívják a figyelmet arra a tényre, hogy a nemzetiség jellegadó vonásainak egyike a maga megőrzésének akarata, a sajátosság tudata; kifelé: annak elismertetése, befelé: annak átörökítése formájában. Ez a vonás jelenik meg az európai kisebbségek sérelmeivel hivatalból foglalkozó Népszövetség által elfogadott meghatározásban is,8 de még hangsúlyosabban szerepel ez a kitétel az ENSZ 1947-ben született, a diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi albizottság által kidolgozott szövegében, amely szerint a nemzetiségek „Egy ország nem domináns csoportjai, amelyek, miközben a többséggel egyenjogúak kívánnak lenni, bizonyos mértékben differenciált bánásmódot igényelnek, hogy ily módon megőrizhessék azokat a jellemvonásokat, amelyek őket a lakosság többségétől megkülönböztetik.”9 Lényeges ponthoz érkeztünk, ahhoz a fölismeréshez, hogy a sajátosságok megőrzéséhez nem elegendő a kinyilvánított akarat vagy rejtegetett szándék, jogi garanciák is szükségesek. Mégpedig olyanok, amelyek nem pusztán deklarálják a minden állampolgárt megillető jogegyenlőséget, hanem megkülönböztetett — vagyis a sajátos vonásokra figyelemmel levő — bánásmódot írják elő. Ez pedig nem más, mint a kisebbségnek járó kollektív jogok igénye, az a kívánalom, hogy a kisebbséghez tartozó polgárt, azon fölül, hogy személyileg megilletik mindazok a jogok, amelyek az ország minden lakosát, személyétől csaknem függetlenül, közössége külön jogokat élvezhet, olyanokat, amelyek éppen a többségtől való másságuk érvényesítését teszik lehetővé. Fontos utólag leszögezni: a „személyétől csaknem függetlenül” kitétel és a többletjog a döntő elem e kurta fejtegetésben. Vagyis a kisebbséghez tartozó állampolgár nem több jogra tart igényt, hanem eltérő, közössége egészére érvényes speciális jogi garanciákra. A számbeli kisebbségből adódó hátrányok (pl. kevesebb anyanyelvű műsor a televízióban, a kisebbség nyelvét nem értő hivatalnok a közigazgatásban stb.) csak differenciált, célirányos és körültekintő szabályozással küszöbölhetők ki. Például illusztrálva a mondottakat: ha egy ország népességének öt százalékát adja egy nemzetiség nyilvánvaló, hogy az adott állam könyvterméséből nem öt százalék illeti meg az anyanyelvén, hanem ugyanaz az elméleti százszázalék, amely a többség olvasóit. Ezért az illető államnak, kulturális kormányzatának gondoskodnia illik a megfelelő nyelvű könyvimportról és a kisebbség településviszonyait figyelembe vevő könyvterjesztésről. Ez jelenti a differenciált bánásmódot — egyebek között. Ugyanez a fölfogás jelenik meg — tiltás formájában — az ENSZ-nek az ember polgári és politikai jogairól szóló 1950. évi egyezménytervezetében, amelynek 25. szakasza így szól: „Azokban az államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbséghez tartozó személyeket nem lehet megfosztani attól a joguktól, hogy csoportjuk többi tagjaival együtt saját kulturális életük legyen, megvallják és gyakorolják vallásukat, hogy nyelvüket használják”.10 Összefoglalva, az egyetemes érvényre számot tartó meghatározások fontos elemként rögzítik a kollektí- vum önazonosság-tudatát, megmaradása szándékát, valamint a kisebbség egészére kiterjedő sajátos jogi szabályozás szükségességét.

Mindazonáltal a különböző kelet-közép-európai országokban igen eltérő szempontok szerint határozzák meg és értelmezik a nemzetiség fogalmát. A Szovjetunióban korábban valamennyi népet nemzetiségnek tekintettek — így az oroszt is — később hármas elhatárolás született. Megkülönböztetik a nagy nemzeti egységeket (orosz, ukrán, grúz stb.), a nemzetiségeket (pl. az oroszországi lengyelek) és az ún. etnikai csoportokat (szórványokat és kis lélekszámú nyelvi közösségeket értve ezen). A különbségtevés mechanikusan az államiság fokozatait követi, hiszen az első csoportba a köztársasággal bíró népek, a másodikba a köztársaság vagy az állam határain túl élő népek, míg a harmadikba az alacsonyabb szintű autonómiával vagy még azzal sem rendelkező népek soroltatnak.11 Aki belegondol

88