Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
a feleség. — Januártú május végiig vótunk a lógerbe. Annak nem az állam az oka. A nép az oka. Nem akart, bennünket, magyarokat megtűrni. Nagyon csúnya vót a heizet. Mi azt el akarnánk felejteni. De nem lehet. Hiába. Ahogy öregszik, még jobban eszibe jut az embernek. Nem lehet emeséni — Regény az életünk. Regény — hajtogatja az asszony. — Csak azt nem lehet megírni. Nem lehet emeséni! — Ne mondjá semmit — legyint a férje. — Mink, negyvennégy karácsonyát még otthon tőtöttük. Zsablyán. Meg minden. Oszt, arra is emlíkszek, hogy negyvenöt január 3-án még dógoztam is. Január 4-én szedték össze a zsablyai magyarokat. Negyvenöt január 4-én. Gondolom a bűnteleneket, mer ük má azokat, akiket ük akartak, addigra mind epucóták. Csak az maradt ott, akit, ugye nem gondótak, hogy mondjuk rá bűnös vagy valami. No, hogy azokat se lássák, akkó mit csinátak, megfogtak oszt kihajtottak bennünket. A falu akarta azt, az ottani szerbek akarták azt, hogy kihajtsonak bennünket. Akit nem ütöttek agyon . . . Hétfői nap szedtek össze bennünket. Ott aludtunk a kocsmába. Sokan vótunk, akik együttünk Zsablyárú. Teli vót velünk a terem. Ütünk a székeken. Leguzsgótunk. A gyerekek az ölünkbe aludtak. A férfiakat, a dologképeseket ehajtották még hétfőn. Kedden réggé, ahogy megvirradt, minket fölállítottak sorba. Idősebb ember mán kevés vót. No, kedden réggé, ahogy megvirradt, indút a menet. A gyerekeket betették a kocsikba. Parasztkocsikba. És azokat az asszonyokat is főrakták a kocsikba, akiknek, mondjuk rá, hát picikéje van. Ezeket az asszonyokat főszedték. Emlékszek egy asszonyra, hat hetis vót a szülés után. Ugye, még nyers vót, e kő képzeni. Megfázott. Nem tudom, hogy élt-e még Járekon... És ahogy megvirradt, megindút a menet. Megindútak a zsablyai magyarok. Goszpo- gyinca felé. Járekra hajtottak bennünket. A lógerba. Virradatkó indútunk. Jeges eső vert bennünket. A legfiatalabb öcsém 9 éves vót, oszt nem akart főmenni a kocsira. Akkó, mikó kiértünk Zsablyárú, Goszpogyica felé, akkó, ugye ű mán efáradt. Oszt akkó főtettem a kocsira. A kocsis meg olyan jószívű vót, oszt oda vette maga mellé. Vót neki az az opaklija10, oszt azza betakarta. Mentünk mi az úton. Rítunk. A havas eső meg ver bennünket. Oszt ott, hát akkó, még az anyámat is levetkőztették. Vót neki magasszárú cipője. Bakancsa. Oszt a partizány, aki hajtott bennünket azt mondta neki: „Baba, adje, skini te cipele s noge!”11 Egyenruhába vót a partizány. Puska vót nála, csillag a homlokán. Azt mondta anyámnak: Vesd le a cipődet! Majd cserének. Mer az üvé mindenfelé folyt. Anyámnak le köllött, hogy vesse a cipőjét. Oszt fővette a partizányét. Nem is bírt benne menni rendesen. Csak húzta a lábát. Csak krasnyogott, szegíny anyám. Szegínykém — szól elfúló hangon, temeti tenyerébe az arcát. Aztán iszik egy kis vizet. És nyugodtabban folytatja. — Levették rúla a kabátot is, adtak neki valami öreg kabátot. Elég az hozzá, hogy sokan vótunk. Nem tudom mennyien. Lehettünk kétszázan, háromszázan is. Hosszú menet vót. Nem láttad az elejit, a végit. Az elejinek könnyebb vót. Az utója meg kocogott. A nenám is velünk gyütt. Mindég azt hajtogatta: — Jaj, csak gyerünk előrébb! Jaj, csak gyerünk előrébb! Jaj, csak gyerünk előrébb! — mer könnyebben mész elő, mint hátú. És a partizá- nyok legjobban hátú vótak. A kocsik elő is mentek, meg hátú is. Egyek elő mentek, egyek meg hátú mentek. Aki kifáradt, azt hátú főszedték. Nem mindenkit. Vót egy idősebb asszony. Hát! Jaj, istenem, szegíny, alig ment mán, de azé üt nem akarták fűtenni a kocsira. Hagy menjen. A fiát is agyonütötték, meg az urát is agyonütötték. Ami igaz, megmondom úgy, ahogy van. Akkó ugye nem akarták főtenni. Eccé összeesett az öregasszony. Feketének híták. A fia bűnös vót, nem akarta magát megadni a partizányoknak. Azok meg 59
