Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
— Nem is tudja maga, milyen nehéz nekünk magyarnak lenni — szólal meg kisvártatva. — Miért? — fürkészem még kitartóbban könnybe lábadó tekintetét. — Mert félünk, uram! — buggyan ki szeméből a könny, ami most nem számít feltűnő jelenségnek. — Mert nagyon félünk — folytatja remegő ábrázattal a szemembe nézve. Nem röstelli a könnyeit. — Úgy félünk, mint a méhecske . . . — És miért félnek? — Mert nem mondhatjuk el az igazat. Mert senkinek se mondhatjuk el azt, hogy min mentünk át. Mi magyarok. Mi, csúrogi, szablyai, mosorini magyarok. Minket elzavartak a szülőhelyünkről. Negyvenöt elején. Semmi bűnünk se volt. Csak az volt a bűnünk, hogy magyarok voltunk! — szól reszkető hangon. — Most már nem azok? — Én az voltam, és az is maradtam — húzza ki magát. Az eső már csöpögni kezd, nem megyünk az eresz alá. — Az én gyerekeim értenek az anyanyelvükön. — És ők tudják, hogy Önökkel mi történt? — nézek ismét a szemébe. — Nekik elmeséltem — törölgeti a könnyeit. — Alig akarták elhinni — szól, levegő után kapkodva. — Az önök múltja az ő múltjuk is — jegyzem meg. Ezen hosszabban gondolkodik, a homlokát ráncolja. — Nem merjük mi a múltunkat hangoztatni. Mert félünk. Értse meg, hogy félünk. Én férfiember vagyok, de be merem vallani: félünk, mint azok a legkisebb mittudoménmicso- dák . . . Megérkezik a pap. — Braco i sestre1 — kezdi gépiesen a mondókáját. Aztán rázendítenek a siratóasszonyok is: — Molite se2 — éneklik sipító hangon. —Jaoj, tataaa?! — üvöltözik a halott hozzátartozói. — Jaoj drugovi!4 — kiabálja az elhunyt fia többször is. Nagy hangzavarral indul a temetési menet. Esernyők alatt ballagunk a temető felé. Áthaladunk a falu központján, a trombiták hamis recsegésének kíséretében. Elmegyünk a főtéren kiállított, második világháborús katonai repülőgép előtt. A temetőben kulminál a közeli hozzátartozók hangzavara, színjátéka. Az elhunyt legfiatalabb lánytestvére sivalkodik a legjobban, dobálja magát, a sír szájánál az eszméletvesztéssel is próbálkozik. — Jaoj, brate moj, rodeni!5 óbégatja. — Njegovo telő mi predajemo zemlji6 — hallom a pap egykedvű hangját, aki éppen befejezi a miatyánkot horvátul, majd újból kezdi — magyarul. A siratóasszonyok kórusa helytelen kiejtéssel ugyan, de végigmondja az imát. Aztán egy férfi, nyilván a tartalékos tisztek szövetségéből, egy csomó közhelyet fröcsköl a gyászolókra. — Nas Stevan sa svojom Bezikom7 — mondja és arra gondolok: nem, egyáltalán nem biztos az, hogy az ember nevét hibátlanul írják a fejfájára. Közben újból és rém hamisan megszólal a rezesbanda, elszabadulnak az indulatok. — Jaoj drugovi, nemojte mi tatul8 — üvöltözik ökölbe szorított kézzel az elhunyt fiai. Csak a feleség próbál meg magán uralkodni: — Jaj nekem! Jaj nekeeem, Isteneeem! — mondogatja. A halotti toron pörköltet szolgálnak fel. A férfiak nagy része már kapatos. Feleségem nem tudja magát túltenni mindazon, amit a temetőben látott. — Nem értem — hajtogatja. — Ennyire elbalkanizálódtak? Ennyire nincs önfegyelmük? — Hagyd! — intem le. — Rettenetes terhet cipelnek ők, tán attól akartak egy kicsit szabadulni. Kóc világ vót — Hogy vágyódunk-e vissza a szülőhelünkre? — kapaszkodik a férfi a poharába. Arcára fura vigyor vet hálót. Cigarettával kínálom. Hatalmas ujjai között szinte elveszik a cigaretta. A felesége aggodalmaskodva figyeli. 57
