Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Nikolaj Terlecký: Terra Synthetica elbeszélés (Tóth László fordítása)

Ebéd után valamennyien a klubhelyiségbe vonultak, hogy megigyanak egy csésze feketét és elszívjanak egy cigarettát. Ide a nyugdíjas szenátorok közül is sokan be-benéztek, hogy megtudják, mi történik a világban. Ma azonban csak a svéd Olaf Petersen van itt közülük.

— Az igazat megvallva, Isten valóban nem passzív — jelentette ki Bemard Schulz.

— Hiszen több mint kétezer évvel ezelőtt is világra jött Betlehemben, ami azt jelentette, hogy valamit meg akarhatott változtatni a földön.

— Ön hisz abban, hogy Jézus volt Isten? — kérdezte Sumitra Ellora.

— Hiszek. De abban is hiszek, hogy az embereknek nem volt szükségük rá, ezért keresztre feszítették.

— Jézus idegen volt és nem ismerte az embereket — szólalt meg Atmete Dupont.

— Idegen volt, de ismerte az embereket és tudta, hogy nem fogadják be maguk közé

— mondta Ivan Markov.

— Nézőpont kérdése — így Soto Takeda. — Nekem viszont nem tetszik, hogy mindnyájan ugyanazt álmodjuk.

— Nekem tetszik — szállt vele vitába Sara Kogan. — Elvégre azt szeretnénk, ha az emberek egyformák lennének, nem? De nem lehetnek egyformák mégsem, hiszen egyiküknek fehér, másikuknak fekete, harmadikuknak sárga vagy éppen vörös a bőre színe, vannak köztük feketehajúak és szőkék, magasak és alacsonyak, kövérek és soványak. Ám gondolkodni gondolkodhatnának egyformán is, ezt szeretnénk, nem?

— Mit akar ezzel mondani?

— Ha hosszabb időn keresztül egyformán gondolkodnak, az álmaik is egyformákká válnak.

— Ön téved, Sara Kogan — jelentette ki Bemard Schulz. — Ha az emberek egyformák is, mi, szenátorok, soha nem lehetünk azok. Márpedig mi szintén ugyanazt álmodtuk.

— Gondolja hát, hogy az álmok ragályosak?

— Azt gondolom, hogyha mi valamennyien ugyanazt álmodjuk, akkor ez valakinek az akarata szerint van így.

— Gondolja, hogy az Istené szerint?

— Azt nem tudjuk. De, hölgyeim és uraim, gondolkodjanak logikusan. Az emberek nem lehetnek egyformák, ezt helyesen állapította meg Sara Kogan. De csak két dolog van, ami nem egyezhet meg köztük: az ujjlenyomataik és az álmaik. E kettő egyénenként változik és megismételhetetlen. Az embereknek csupán az ujjlenyomataik és az álmaik az egyedüli tulajdonuk, amelyeket nem vonhatunk az ellenőrzésünk alá.

— Mit tegyünk hát? — kérdezte Barbara Everbury.

Ezután egy kis ideig arról folyt a szó, hogy tehetnek-e egyáltalán valamit. Hogy Dzsung Fu létezik-e vagy sem, azt könnyen meg lehetett állapítani, és Kuan Tsu meg is kérte a titkárát, hogy járjon a dolognak utána. A válaszra nem kellett sokat várni, s a titkár kisvártatva jelentette, hogy beszélt a pekingi desztilláció igazgatójával, aki elmondta, hogy a villamosvasút vonatvezetője, Dzsung Fu valóban létező személy, akinek a lánya csakugyan áldott állapotban van.

— És Istent kell a világra hoznia? — kérdezte Annete Dupont.

— Erről az igazgató nem szólt semmit. Amikor Vu Vang felől érdeklődtem, dadogni kezdett, amiből csak annyit értettem, hogy már a szülészeten van, s hogy az esetet ki fogja vizsgálni. Amikor megkérdeztem, hogy mit fog kivizsgálni, az igazgató még erősebben dadogott, s csak miután tömör és világos válaszra szólítottam fel, közölte, hogy Vu Vang még szűz, s így elvileg nem is szülhetne.

— Ez várható volt — jegyezte meg Castillo. — Kétezer évvel ezelőtt is ugyanez volt a helyzet, Mária mégis szült.

— Tudom, mért dadogott a desztilláció igazgatója — jelentette ki Olaf Petersen. — Nem tudott ugyanis magyarázatot adni arra, miképpen ismerheti Dzsung Fu a lánya nevét. A helyében én is dadogtam volna.

24