Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Milovan Danojlić: Levelek Amerikába (Szilágyi Károly fordítása)

tábornok és benyomta szépen a lányát. Én már nem értek semmit, sopánkodik Lukicné, hát valóban ilyen volna ez a mi társadalmunk? A kérdést Paligoricnak szánja, de az elmerült egy sakkpartiban, oda sem figyel. Én válaszolok helyette: Igen, drága asszonyom, a mi társadalmunk pontosan ilyen, amilyennek látja! Maga mindent elpolitizál, mondja unottan.

Ez, az unokahúgával meg a tábornok lányával, ez nem politika, ez mindennapi élet. Nem volt eléggé találékony. Egy napon, ha majd sikerül befolyásosabb protektort szereznie, egyből megoldódik a korrupció, a társadalmi igazságtalanság és a munkanélküliség kérdése — számára legalábbis.

Az emberek valami közös, átlátszó hártyalepelben vergődnek, mely szükség szerint hol kitágul, hol összemegy, de sosem szakad el, a legkisebb hirtelen szakadás létükben veszélyeztetné azokat, akik pillanatnyilag még csak fullákolnak benne. Nyomakodnak a jelen beleiben, megemésztve vagy félig emésztetlenül, és senkinek sem jut eszébe elrugaszkodni, új, eddig ismeretlen szögből vizsgálni meg Ezt a Valamit, pimasz távolságból, s feloldozni a folyó nyomorúságot azzal az ajándékozó kedvvel, amit a jövendő élet tanúsít a történésekkel szemben.

Ellenkezőleg, mintha még élvezkednének is önnön nyomorúságukban: táplálják lustaságukkal és félelmükkel, mélyítik azzal, hogy elszakadnak a komoly szellemi erőfeszítéstől. Nincs erejük átvergődni a túlsó partra, ahol megvethetnék a lábukat a szilárd talajon, megmoshatnák a szemüket és tiszta tekintettel és fejjel tudnának visszanézni a megtett útra. Ezt a Valamit számtalan megfoghatatlan szükségszerűség tartja össze, s ezek között az, hogy az emberek megszokták a tűrést és a majd-csak-túl-leszünk-ezen-is-féle várakozást, nem is tartozik a legelhanyagolhatóbbak közé. Fejük fölött örökké ott függött valami ehhez hasonló, valami, ami Isten tudja, honnan jött, valami, amivel szemben tehetetlenek, akár a halállal szemben. Megszokták már, hogy végigalszanak ötven vagy száz évet, álmukban lépkednek, álmukban szaporodnak és táplálkoznak.

E Valaminek a külalakja állandó, a tartalma viszont változó: azt gyömöszölsz bele, amit akarsz, egy feltétellel, hogy beilleszkedj a keretei közé. Felesküdött szószólói azon fáradoznak, hogy működtessék is, de a népnek se okozzanak vele túl nagy kárt. Ennek így kell lennie, azt sem tudni már, ki, mikor, mit rendelt el, sem azt, meddig lesz érvényes a parancsa. A század bérbe vette ezt a völgyzugot kísérleti terepként egy balga emberi agyszülemény kipróbálásához. Mindenki föláldozott: ez tudatosan vállalta, az erőszakkal, ez kap érte valamit, az egy garast sem.

Ez azonban feltételes és elviselhető rossz, mindenki megleli a maga kis indokát, hogy miért fizetődik ki tűrnie. Nyomja az ember lelkét, mint valami csendes szégyen, apró, homályos megrövidülésként érzékeli, melyről ha nem akar, beszélnie sem, gondolkodnia sem muszáj. Mondd neki, hogy rabjává tette egy őrült eszme, megsértődik: a rabszolgák is önérzetesek, kedves Petrovicom, s ezt úgy fejezik ki, hogy nem ismerik el rab voltukat.

Abból, amit teli torokból hirdetnek, alig van valami, azt meg, ami van, gondosan rejtegetik a felszín alatt. Az emberek rosszul feltett kérdéseken tépelődnek, fejük tetejére állított dolgokra fecsérlik az eszüket. Tanítóik egyre győzögetik őket, hogy a fehér, éppen mert fehér, valójában fekete, s ez, minél többször ismétlik, annál meggyőzőbben hat: ahogy az igazság sem mutatkozik soha közvetlenül és felismerhetően, a hazugság is szívesen hivatkozik a bonyolultságára. Az emberek jobban szeretik a megszokott hazugságot, mint a gyanús igazságot, melyet csak ezután kell megfaggyúzniuk.

Mindenkit fölkértek jó előre, hogy igyekezzék módjával élni jogaival és kötelességeivel. A kérést kezdetben azzal nyomatékosították, hogy megbüntették az elégedetleneket. Később fölengedett egy kicsit a nyomás, de az ember jó emlékezettel megvert jószág, akkor is tiszteli a hatalmat, amikor már ritkább és enyhébb a büntetés. Az egyik oldalon az egyénnek megingott az önnön ítélőképességébe vetett hite, a másikon nem alkalmaznak erőszakot, ha nem muszáj. Megegyeztek, hogy kölcsönösen tartózkodó álláspontra helyezkednek. Az embernek nincsenek jogai, de kötelességei és másutt maguktól értetődő gondjai sem. Ha nem szárnyalhatsz magasra, nem is zuhansz nagyot. Találsz magadnak egy kis

8