Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Szekér Endre: Vallomás értékű számvetés (Benedek Marcell: Délsziget)
műveket értékelni. Többször felmerül az író erdélyi mivolta, egyszer így vall az erdélyi sorsról: „Erdélyi ember sohasem felel egyenesen. Leszokott erről, még akkor, amikor a török meg a német kérdezgette egyszerre.” Benedek Marcell egész életében nagyon vonzódott a zenéhez is. Ezt érezzük egyik zenei vonatkozású megjegyzésekor: Vörösmarty emelkedettsége, összetettsége, a transzcendentálisba való áthajlása — Bachra emlékezteti. Érdemes röviden áttekinteni: hogyan értékel néhány magyar írót. Kiindulópontja az, hogy nincs élő és halott író, hanem csak élő. S az elfeledett író mindenféleképpen halottnak tekinthető, nem lehet igazán életre kelteni. Éppolyan élő lehet Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, mint Ady. Őket nem észrevenni, halottnak tekinteni, annyi, mintha Adyt felejtenék el. S visszapillantva — beszél a Gellért legendáról, az Ómagyar Mária-siralomról, a Margit legendáról, a Képes Krónikáról, a Szabács viadaláról stb. Folytathatnánk ezt a sort, hogy mely művekről beszél, s azt is, hogy miképpen. De talán még jellemzőbb az, hogy Benedek Marcell. Érdy professzor a bárzongora mellett idézi Tinódi versét, Szabolcsi Bence zongoraátiratát. A környezetnek megfelelő a beszélgetés stílusa: „bekonferálja” a szerzőt és a művet. Fakó, ércte- len hangon adja elő Tinódi versét, és a „rossz rímek elvesztek” a professzor énekének lüktető ritmusában. Megtapsolják, s hirtelen mindegyik magyar utas örül a sikernek, a magyar költészet nemzetközi sikerének. A közönség folytatást kér, és Érdy például az Egervár viadalával és a Hadnagyoknak tanúság című versekkel „lép fel újra” útitárs-közönsége előtt. S a műveket franciául, angolul és spanyolul ismerteti. Benedek Marcell —Érdy professzor maszkjában — szívesen beszél a régi magyar irodalomról, Szilágyi és Hajmási históriájáról, Ilosvai Toldijáról, a Károli-féle Bibliáról stb. Beszélgetéseiben mindig érezzük a nagyközönségnek szóló professzort, aki széles kört, sok hallgatót képzel maga elé. De ez jellegzetes kommunikációs kapcsolat nem teszi sohasem igénytelenné: figyel a világirodalmi hatásokra, irodalmi összefüggésekre. így Gyergyai Albert Árgirusa kapcsán utal Vörösmarty Csongor és Tündéjére, a Toldi epizódjakor Boccacciora, a Trisztán mondára, a Károli Gáspár bibliafordítás hatására (például Adyra) stb. S míg a hajó fedélzetén szól a zene, charlestont táncolnak, a professzor a néhány magyar utassal belekezd a kilencvenedik zsoltárba: „Tebenned bíztunk eleitől fogva. / Uram, téged tartottunk hajlékunknak . . .” Érdy professzor (kicsit talán Benedek Marcell is) jobban szereti a régi magyar irodalmat a modemnél, pedig az irodalomtörténész elsők közt tette mérlegre a századelő modem magyar irodalmát. De most a hajón beszélgetve mintha még nagyobb szeretettel idézné irodalmunk tragikus hőseit: Zrínyit, Apáczait és Misztótfalusit vagy az igazi modemnek tartott régi prózaírót, Mikest. Szívesen gondol Kazinczyt idézve Babitsra, hasonlatosnak érzi Mikszáthot Anatole Francéhoz, nem felejti Szomory Dezső különös stílusát, Ady szerepét, („Magyarsága keserű, korbácsoló magyarság, mert a magyar nem él egész életet, fél-élet pedig: halál az ő szemében”). Felhívja a figyelmet Babits formakultuszára, formateremtésére, Kassák lázadására, avantgarde törekvéseire. Felmerül szeretett erdélyi írótársainak neve (Aprily Lajos, Bartalis János stb.), a kedvelt színházi útkeresés (Thália, Lengyel Menyhért . . .), különösen Tamási Ároné, az Énekes madárral. Napjainkban hála Istennek újra „divatba jött” Márai Sándor hosszú és kegyetlen irodalompolitikai elhallgattatás után. Benedek Marcell világos ítélőképessége, igényessége mérlegén már régen, akkor lemérte Márai igaz művészetét: dacos polgári gőgjét, mély mondanivalóját, titokkultuszát, különös idegenségét, bőségesen áradó stílusát. Márai stílusáról volt szó, hadd folytassuk az irodalomtörténész-író Benedek Marcell stílusával. A franciákon nevelt, Anatole France-hoz vonzódó író önmaga is sokat foglalkozott a stílussal, Buffont is idézve, az egyéniségre figyelve, a szavak mögé pillantva, a mondatok mögött rejtőzködő teljes embert érezve. A Délszigetben Benedek Marcell közvetlen hangon beszélgetve, csevegve, franciás könnyedséggel s egyben a tudós professzor igényességével és pontosságával szól hozzánk, régi és új tanítványaihoz — az olvasásra nevelve (1990). Szekér Endre Helyreigazítás Az 1990. augusztusi, Szilágyi Domokos-összeállításunk szerkesztésében jelentős szerepet vállalt Szakolczay Lajos irodalomtörténész. Az erre való utalás augusztusi számunkból sajnálatos módon, a szerkesztőség mulasztásából kimaradt. Most amikor adósságunkat pótoljuk, olvasóink és érintett szerkesztőbarátunk elnézését kérjük. (A Szerk.) 95
