Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Szathmári István: „Szép filológus munka” (Szekér Endre: Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben)
Szathmári István „Szép filológus munka” Szekér Endre: Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben l 0 Mindenekelőtt szeretném kiemelni: szívesen vállalkoztam Szekér Endre „Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben” című munkájának a könyvheti bemutatására, jóllehet — bár nem zárkóztam el soha semmilyen nemes dologtól — effélében eleddig valahogyan nem volt részem. Szívesen vállalkoztam először is azért, mert a tanulmány szerzője igen kedves tanítványom volt, mintegy két évtizede pedig még kedvesebb barátom, akivel sorra-rendre meg szoktuk tárgyalni a világ, a magyarság, az irodalom, a nyelvészet és stilisztika dolgait. És hadd tegyem hozzá, ez a szoros baráti kapcsolat nem szakadt meg hatéves finnországi vendégprofesszorságom alatt sem. Szabad legyen aztán kitérnem arra, hogy a szerző valójában szerencsés alkat. Azt hiszem, a mostanában joggal áhított „tudós tanár” igazi megtestesítője. Tudósa az irodalomnak, a kritikának, de tudósa a nyelvnek, a stílusnak is. És kitűnő tanár: a világos, rendszerezett okfejtés mestere. De ne feledkezzünk meg a folyóiratszerkesztőről sem, aki páratlan alapossággal ismeri a mai szépirodalmat, aki megfelelő ítéletet tud alkotni az egyes művekről, és az olvasók igényeit stb. is figyelembe véve fogalmazza meg mondanivalóját. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Szekér tanár úr az igaz értékeknek, a harmóniának, továbbá a jó hagyományoknak és a nemzeti múltnak a tisztelője, akkor talán nem alaptalanul utaltam szerencsés alkatára. Végül még azt sem hallgathatom el, mennyire jellemzőnek tartom igazi családszeretetét, azt, hogy könyvét feleségének és két gyermekének ajánlotta. 2. Másodszor készséggel vállalkoztam mai szerepemre azért is, mert a „Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben” filológus munka — az effélék száma pedig napjainkban egyre kisebb — és ugyanakkor sajátos, sőt bizonyos értelemben különös alkotás is. Kezdjük az utóbbival. Sajátos, mert a mai költészettel foglalkozik. Nagy merészség — és persze széles körű felkészültség — kellett a felvállalásához, hisz nagyrészt alkotó, sőt gyakran fiatal költőkről van szó, akiknek a művészetére még nincs meg a történeti rálátás, akikről az idő még nemigen mondott ítéletet. Sajátos azért is, mert 233 költőnek egy vagy néhány, sokszor meg több verse, versrészlete tárgyaltatik itt, természetesen mindig meghatározott szempontból. Már említettem, de itt is megismétlem: micsoda páratlan ismeret! Aztán meglehetősen sajátos nézőpontból vizsgálja ezen alkotásokat a szerző: mennyiben képviselik a hagyományt, illetve milyen korábbi költői eszközöket és hogyan újítanak meg. És megtalálja azokat a nyelvi-stilisztikai-szövegtani kategóriákat, eszközöket, sajátságokat, amelyekben az a bizonyos új jelentkezik. Ilyenek, hogy csak a legfontosabbakra emlékeztessek: a költői maszk, az evokáció, a paródia, a játékosság, a cím, a mottó, az úgynevezett hosszú vers, a töredékes vers, a lírai műfajok, a népi motívumok, a költői kép, az élő beszéd Elhangzott Szekér Endre könyvének bemutatóján, 1990. június 4-én, Kecskeméten. 90
