Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Vekerdi Lszló: Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig

bálni. És sajnos nem segítenek sokat a jó szavak, s a (viszonylag) világos felismerések sem. Az Új évtized kapujában találóan veszed újra elé és fordítod meg Balassa Péter helyzetértelmezését: „»Minden világos, még sincs nappal«”. „Új napszak következik, és semmi sem világos” — mondod egy év múltán. De éppen ezért tán mégsem „ugyanaz a történet a nyolcvankilences esztendőé és a kilencvenesé”? S ha tán csakugyan a teljes korszakváltást sejteti, „hogy nem vagyunk olyannyira biztosak már a tapasztalatainkban”, azt azért (vagy éppen ezért) nem állítanám ilyen határozottan, hogy „most láttuk, tudjuk, benne voltunk: miképpen változik egy korszak”. Kétségkívül, benne voltunk. De tudjuk? Én legalábbis még azt se tudom, hogy valójában mi és mennyire változott itt meg. Összeomlott véglegesen a szocializmus, mondod ismételten és nyomatékosan. De volt-e itt valaha is szocializmus? Hisz az nyilvánvaló, hogy a „létező”-nek az égvilágon semmi köze se volt hozzá. Az viszont igaz, hogy hatásosan diffamálta ama legfeljebb álmainkban létezőt is. De az is igaz, hogy Magyarországon a „pártállam” létének végső szakaszában, miért miért nem, nem megvetendő eredménnyel segített minden nagyobb kollektív megrázkódtatás nélkül felszámolni önmagát. így annyira-amennyire mégiscsak „működött”, éspedig éppenséggel válságai közepette. E tekintetben tehát nem állítanám szembe olyan kategorikusan „Európával”. De hagyjuk; egyébkén sem hiszem, hogy a „működik” olyan élesen elválasztható lenne a „nem működik”-től, amint Te gondolod. A társadalom, bár valamiképpen „él” és valahogyan „organizmus”, semmiképpen sem „élőlény”, amelyben (viszonylag) könnyű megkülönböztetni a „működik”-et a „nem működik”-től. Az élőlény-társadalom analógiák pedig már Meninius Agrippa korában is valószínűleg csak a vezetők önigazolásául szolgáltak, propaganda gyanánt. Amit egyformán rühellünk mind a ketten. Egyebek közt tán azért is volt olyan szép, és azért lehetett minden gondja-baja és annyiszor felhánytorga- tott „rosszkedve” ellenére annyira derűs a mi Nyolcvankilencünk, mert teljességgel hitelét veszítette és egyenesen viccként hatott a vezetők — akármilyen oldali vezetők, az egész tényleges és várományos „vezető elit” — bármiféle önigazolási kísérlete, propagandája, pláne demagógiája.

Sok egyébbel együtt aztán 1990 januárjában ez is gyökeresen megváltozott, a választási harcok természete miatt tán éppen ez a leglátványosabban. Ez azonban már másik történet, s nyilván (újból) óvatosabban kell(ene) hozzáfogni a megírásához. Hogyan is olvashattuk a nagy választási harcok idején a metrófel (le) járók falán sorakozó képkeretekben? „Tudjuk, Merjük, Tesszük!” — „Most nézzen a lába elé!” A jelszó — kell-e mondani — már rég nem egyetlen pártté; a két szöveg így együtt vezetők és vezetettek, hatalom és nép örök viszonyát fejezi ki, olyan frappánsan, ahogyan csak a véletlen képes. Helyreállt újból vezetők és vezetettek világrendje. De végtére is, tán ez a Világ Rendje? És tán nem is azért volt Nyolcvankilenc „Világpillanat”, mert lezárt egy korszakot, hogy aztán elkezdődhessék egy másik, egy jobb, hanem mert megszakított és felfüggesztett valamit? Valami rosszat. Egyetlen pillanatra. (Forrás—Gondolat)

87