Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5. szám - Hermann Róbert: Kovács István: A légió
így látható jól, hogy ennek a költészetnek a forrásvidéke a történelemből való kiszorulás, kiszorítottság, a „történelemszünet” groteszk élménye, mely egy egész generációt elkísért. S innen érthető, hogy ez a visszatekintés miért számvetés, sőt olykor-olykor szembeállítódás is az elmúltakkal. Hitekkel, indíttatásokkal, lángolásokkal, és vállalt-vallott elődökkel esetenként. „Kelet-európai pillanatkép” — idéztem e levél élére egyik „szösszeneted” címét, s most arra gondolok: korunk és benne saját helyzetünk ellehetetlenülése (miként Borbély Sándor írja), általános tünet. Forgatom, olvasom az Egy esélytelen magánszáma egyedi, de általánossá, kelet-európaivá transzponálható létélményből fakadó verseit, s mindig csak a záróvershez tér vissza az ujjam. A Röghöz kötő hűség sorait mormolom magamnak immáron sokadszor, s benne a különösen tanulságos, előtolakodó kérdést: Tudnál talán Másutt élni? Helyet lelket szót cserélni? Azt gondolom, erre könyved meggyőző választ ad . . . (Szépirodalomi Könyvkiadó, 1989) Kovács István: A légió A magyarországi lengyel légió története Lengyelország a XVIII. század végén közel másfél évszázadra eltűnt Európa térképéről. Az esemény a maga nemében páratlan volt Európa történetében. Hiszen addig is voltak nyelvileg egységes, de területileg szétszabdalt országok; előfordult, hogy egy-egy állam területének egy részét időlegesen ellenséges hatalmak szállták meg; de hogy három nagyhatalom egyszer csak fogja magát, s afféle születésnapi tortaként szeletenként elfogyaszt egy területében és lélekszámában egyaránt számottevő országot — hát erre bizony eddig nem volt példa. A tény persze nagy feltűnést keltett Európa-szerte, de a szenzáció értékét csökkentette az ezzel egy időben kialakult még nagyobb felfordulásé, a francia forradalomé, s valamivel több, mint egy évtizeddel az első lengyel szabadságharc után az egykori Lengyelország már csak hadszíntérként szerepelt Napóleon és I. Sándor hadseregeinek mérkőzésében. Maguk a lengyelek azonban — természetesen — nem nyugodtak bele államiságuk elveszitésé- be. S megfogamzott, majd testet öltött a gondolat: fegyverrel a kézben, egy győztes hatalom szövetségeseként hazatérni, kisöpömi az orosz, osztrák és porosz adminisztrációt, és helyreállítani Lengyelországot. így született meg a légió eszméje: egy önálló csapattestbe összefogni a lengyel emigránsokat és a francia fogságba esett lengyeleket, s jelentős haditettekkel bebizonyítani, hogy a lengyel nemzet méltó a szabadságra. A légió gondolata aztán 1814—15 után is továbbélt, noha 1830—31, a sikertelen szabadságharc után jelentősen módosult. Az újabb, immáron magyarországi lengyel légió szervezésére azonban csak 1848—49-ben nyílt lehetőség. Kovács István kötetében ennek a magyarországi lengyel légiónak állitott „ércnél maradandóbb” emléket. Hiszen mit is tudunk a lengyelek 1848—49-es szerepéről? Ismerünk néhány nevet, Bemét, Dembinskiét, jó esetben megemlítjük a lengyel vértanúkat, Mieczyslaw Woroniec- ki herceget, Kazimierz Rulkowskit; tudjuk, hogy a lengyelek „harcoltak a magyar szabadságért”, de hogy hol, hányán, kik, milyen eredménnyel, arról ez ideig meglehetősen kevés és pontatlan adat állt rendelkezésre. A letűnt időszakban a magyar—lengyel barátság emlegetésének volt valami gyanúsan nacionalista-oroszellenes íze, s 1980 után a tömegkommunikáció mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a nemes hagyományt igyekezzen kigyomlálni mindazok leikéből, akikében gyökeret vert. Szomorú, de jellemző tény, hogy Kovács István kötetének megjelenése előtt csupán Wlodzimierz Mus egy lefordított tanulmányból ill. Katrin Sitzler Osnabrück- ben megjelent kitűnő, de éppen a lengyel forrásokat nemigen hasznosító kötetéből nyerhettünk ismereteket a légió működéséről (Solidarität oder Söldnertum?). Az utolsó idevágó magyar tanulmány az 1920-as években jelent meg, s 1945 után csak Kovács Endre Bem-életrajzaiban, a magyar—lengyel kapcsolatok történetéről szóló monográfiájában villant fel a légió történetének egy-egy mozzanata. Hadtörténetírásunk sem igen foglalkozott ezzel a kérdéssel; igaz, más csapattestek történetének feldolgozásában sem igen jeleskedett. Volt és van tehát törleszteni valója a magyar történettudománynak ezen a téren is, noha az 92
